Csáki Róbert [antikvár]

„Különös táj a lelked: nagy csapat Álarcos vendég jár táncolva benne; Lantot vernek, de köntösük alatt a bolond szív mintha szomorú lenne. Paul Verlaine: Fétesgalantes - Holdfény, 1869 (Szabó Lőrinc fordítása) ELŐSZÖR IS SZÖGEZZÜK LE, Csáki Róbert művészete maga a professzionalizmus — amelyen ebben az esetben az elképesztő szakmai tudást, technikai felkészültséget, a virtuóz megoldásokat, a lebilincselő rajzi magabiztosságot - és az ösztönös spontaneitás különös keverékét értjük. E két, szögesen eltérő megközelítési mód közötti különbség olyan feszültséget hoz létre a képeken, amely Csáki festészetének meghatározó, alapvető sajátossága, kvintesszenciája. A festészet történetének korábbi századaiban a mesterek az egész kép felületének minden egyes részletét ugyanolyan gondosan, egységesen dolgozták ki. Ellenben Csáki festményein a befejezett, kidolgozott elemek mellett rengeteg spontán, ösztönös részlet található. S ez a dichotómia az utóbbi évek műveinél még inkább jellemzővé válik. Bárány (2008) című festményének a kép síkjából szinte „kilépő" plasztikusan, konkrétan megfogalmazott alakja és a mögötte lévő „légüres" tér bátor, meglepő gesztusszerű visszatörlése, kiegészítve a nem e világi táj költői, lírai lazúrosan megoldott ecsetjárásával és meglepő kontrapontként a jobb szél konstruktív állványzatával talán ennek a fent körülírt alapelvnek az egyik legjellemzőbb példája. Ugyanez a konstruáló elv jellemző alakjaira is. Míg a testet sokszor elnagyolja, csak a jellemző karaktert érzékeltetve vázolja fel, az arcot, amely Csáki esetében a teljes személyiséget leplezetlenül jellemzi, mindig nagy gonddal, aprólékosan modellálja. Az arcok állnak festészetének középpontjában. Az emberi arc „jelsűrűsége" miatt az egyik legbonyolultabb festői téma, s egyben az ember legfeltűnőbb sajátossága. Csákinál ezek a sajátosságok - torzítások az emberi arcon, a gnóm, idiotisztikus fejek, a kicsiny, résnyire szűkült, nyílatlan szemekkel, tömpe orral — szinte jelképivé manifesztálódnak. Alapvető kérdésként rögtön megfogalmazódik bennünk, hogy mit jelentenek ezek az arcok, milyen szociális kóddal bírnak, esetleg mit reprezentálnak a néző számára. Egyáltalán van-e valamilyen konkrét, erkölcsi, pszichológiai, esetleg moralizáló tartalmuk? Olvashatók-e úgy az arcok, mintha textus lenne előttünk, nézők előtt? Vagy ahogy néhány értelmezője e kérdés problematikáját elegánsan megkerülve, sematikussá egyszerűsítve azt gondolja, hogy figuráiban a festő álombeli önmaga manifesztálódik. Régi kérdés ez, és szinte mindig felmerül, ha egy festői életmű esztétikai értékei ennyire eltérnek a szokásos szépségkánontól, a művek pedig ilyen makacsul ellenállnak az egyoldalú értelmezéseknek. Tömören megfogalmazva a kérdést: a művész jelleme és művei között milyen fokú reciprocitás létezik? Az ókeresztény művészet kialakulása kezdetén élő Philón és az ő nyomán a reneszánsz teoretikus Marsilio Ficino még egyértelmű választ tudott adni az ehhez hasonló problémafelvetésekre. Ma némileg árnyaltabban látjuk ezt a kérdést, és a reá adandó választ is sokkal körültekintőbben kell hogy megfogalmazzuk. Max Picard szerint: „Az arc az elrejtettből lép elő, és az elrejtettségbe tart. A két elrejtettség között útközben lehet felismerni azt, aki úton van, ám éppen csak elhaladtában, s korántsem teljesen." A művész első alkotói periódusának képei szellemiségükben több szálon kötődnek főiskolai mesterének, Dienes Gábornak a tanításához. Dienes nemcsak festői stílusával, de mentalitásával, gondolkodásmódjával, a művészethez való viszonyával is erőteljes hatást gyakorolt Csákira. A főiskolán az első két évet alkalmazott grafika szakon tölti Felsmann Tamás irányítása alatt, majd harmadévtől megy át a festészetre, amelyet eredendő hivatásának érez. így tudatosan választja Dienes Gábort mesteréül, akinek rajzos jellegű festészete - az előzményeket figyelembe véve ezen semmi csodálkoznivaló nincs - meghatározó élmény volt számára. A grafika szakon eltöltött két év számos, a későbbi pályára is kiható impulzussal gazdagítja. Az alkalmazott grafikák kompozíciós tisztasága, határozott, tömör fogalmazásmódja, nem utolsósorban a jó minőségű alapanyagok használata fontos szakmai alapelvekként rögzülnek számára. Ekkori legfőbb ambíciója plakátok, elsősorban kulturális plakátok tervezése. A grafika szak legfontosabb hozadéka mégis a részletekben való elmélyülés képessége, a szakmai gondosság elsajátítása volt (Tanulmány, 1987). 5