Czóbel Béla emlékkiállítás halálának 25. évfordulója alkalmából [antikvár]

Borítói kissé karcosak.
Bevezető részlet: 1912. egyik szép nyár-estéjén vidám társaság sereglett ki egy nyergesújfalusi borospincéből. "Kocsira ültünk - emlékezik vissza Kernstok Károly az Adyval, Czóbellel és helyiérdekű nobilitásokkal eltöltött este folytatására -, én és a kocsi gazdája elől, Bandi és Czóbel a hátsó ülésen, a társaság hangtalan volt, de a mély út - kétoldalán magas diófákkal, az azokon áttörő holdfény, a sötét mély árnyékok, játszó holdsugár, meleg, nyárvégi éjszaka és a jó bor minden kiengesztelt, egyszerre nagyot kacagtunk és megszólalt az egész kocsi, hangos összevisszaságban. Így hallom, Bandi mondja Czóbelnek, óh az a Mallarmé, az, tudod, nem volt költő - költő az én vagyok, mert én zseni vagyok, az csak költő - de Bandi! - mondta minden jelző után Czóbel és nagyokat csuklott, Bandi nem hagyta magát s amint nagyokat zötyögött a kocsi és dülöngél a mély útban, mondja Bandi: az a Maeterlinck, az is sokat mesterkedik, csak a méheit szeretem, az a Mallarmé, az csak verseket ír, mert én zseni vagyok - ismételte. Czóbel - folytatja Kernstok - (...) mindenre nevetve csak ennyit mondott- no de Bandi..." Czóbel Béla közismerten nem volt a szavak embere. "Talán erőszakkal sem lehetne folyamatos elméleti beszélgetésre rávenni (...) - írja róla 1942-ben Kassák - A művészetre vonatkozó spekulatív kérdések, mintha egyáltalában nem érdekelnék. Szellemi kultúrája felszívódott érzéseibe, és ösztönös magatartással áll a világban. Bárha minden dologra megvan a maga mélyen értelmi megjegyzése, nem szívesen él vele; mondanivalóját képeiben kívánja kifejezésre juttatni."