Emlékezések, elmélkedések [antikvár]

Apám 1960 táján írta ezt az Önarcképet. Műfaja, ahogy Tótfalusi Kis Miklós nevezte 1698-ban, „maga személyének, életének és különös cselekedeteinek mentsége". Úgy látszik bő harmadfél évszázad alatt nem változott annyit ez a kis magyar glóbusz, hogy ez az írásfajta elveszítse létjogát. Valaki, aki, mint a méh, úgy járja a világot, hogy hazahordja és életművé formálja mindazt, ami elképzelése szerint korszerűvé édesíti a magyar életet, visszatekintve úgy érzi, hogy hálából gáncsot, megvetést, keserűséget kapott. A műfaj maga elfogult. Azt kívánja bizonyítani, hogy méltatlanul érik a vádak, hiszen ő éppen azt szolgálja, amit a hivatalosak is mondanak. Ennek a célzatosságnak a kedvéért nem változtat sem az emlékezetében élő tényeken, sem nézetein, legföljebb válogat. Nem ír olyat, amit nem tart igaznak, de a cél érdekében rendezi mondanivalóját, és ez bizony olykor egyoldalúvá teszi a képet. Mikor elkészült vele, kísérletet tett publikálására, természetesen sikertelenül. Ekkor tanácsolta Walkó György, a kiváló irodalomtörténész, akit szerencsém volt barátomnak érezni, hogy dúsítsa föl a szöveget korábbi, publikált vagy publikálatlan írásaival. Ehhez hozzá is kezdett, több helyen utalt arra, hogy mit hova kíván beszúrni, de a munkát, már halála után, én fejeztem be. A válogatásnak nem volt szempontja, hogy én, ma mivel értek egyet és mivel nem. Az ő nézeteinek alakulását, itt-ott ellentmondásait igyekeztem megmutatni, illusztrálva, esetenként szembesítve a késői szöveggel, bizonyos fokig ellensúlyozva a fent jelzett egyoldalúságot (akad, ahol az is jellemző, ahogy az emlékezet egy címben szereplő kötőszót megváltoztat). A betéteket a betűtípus megkülönbözteti az önéletrajztól. Mivel az így beszúrt tanulmányok inkább elmélkedések mint emlékezések, ez megkönnyíti, hogy azok, akik csak a történetet kedvelik, átugorhassák a több időt, erősebb szellemi elmélyülést kívánó elemzéseket. A szöveg között fekete-fehér, külön lapokon színes illusztrációk találhatók. Az előzőek egy része ott helyben megmutatja azt a művet, amelyről az írás szól, más részük abból az időből való, amelyről éppen szó esik. Sajnos az ostrom alatt lakásunk, a műterem az életmű jelentős részével hamuvá lett. Mint sok művész, ő is megtartotta legjobbnak tartott dolgait, így a pusztulás különösen fájdalmas. Egy részükről jó, rossz, színtelen fénykép maradt, ezeket bevettem. Végül nem álltam meg, hogy néhány családi fényképet is besoroljak. Ezek természetesen nem olyan fontosak, mint a műalkotásokat mutatók.