Emőd Aurél emlékkiállítása [antikvár]

// EMOD AURÉL 1897—1958 Az 1920-as és 30-as évek magyar művészetében érdekesen, emlékezetes módon csaptak össze a különböző művészeti iskolák, amelyek így, az idő távlatából már nem is tűnnek oly különbözőknek, hiszen irányzatukat tekintve, valamennyien természet-elvűek voltak. Az akadémikus Benczúr iskola meleg barnái mellett Rudnay drámaisága, Rippl-Rónai dekorativitása, a nagybányaiak finom árnyalatai és az alföldiek sorstragédiái, a nyolcak nyugatossága és az induló Derkovits Gyula szocialista humanizmusa között káprázni kezdtek a színek Vaszary János és Csók István palettáján. Míg kortársaik többé-kevésbé súlyos emberi problémákkal küzdöttek, kettőjükben, különösen Vaszary Jánosban az életelem tobzódott. Minél délebbre megyünk, annál színesebb a világ, s ehhez vonzódva, gyakran látogatott el Vaszary János is a narancssárganapfény kék egű Itáliájába. Tanítványai közül az aránylag fiatalon elhunyt Emőd Aurélnak állít emléket az akvarelljeiből és néhány olaj képéből megrendezett kiállítás. Igézetébe vonta őt, mint már annyian másokat is, Itália színekben pompázó gazdag szépsége, ezen túl azonban a nagyszerű mester: Vaszary János könnyed virtuózitása és a szinte már fokozhatatlan színöröme. E hatás olyan erős volt benne, hogy képes volt ellenállni az akkori magyar, úgynevezett „római iskola" sikert és érvényesülést jelentő csábításainak is. A tenger és az ég kékje, az olasz növényzet bizarr formáinak szeszélyes foltvilága sajátos változatát teremtette meg a Vaszary-féle piktúrának Emőd Aurél művészetében. A festékbe mártott ecset virtuóz játéka, a friss és tiszta kolorit, a sok finoman szövődő selymes tónus, a kifejező készség spontán és köny-nyed szellemessége, ezernyi ötletessége, a vízfestés technikájának bravúros ismerete teremti meg nála a tiszta színek levegős