Festők a tükörben [antikvár]

Címlapján kis folttal.
Köszöntő: José Ortega y Gasset egyik esszéjében Platón gondolatát idézve a festészetet a néma gesztusok művészetének nevezi. "Szenvedélyes vágy a közlésre az elszánt hallgatás eszközeivel" - írja. Festeni tehát annyit tesz, mint vállalni a néma szolgálatot. Ám ez a némaság a legkevésbé sem lemondás és fogyatékosság. Azért van rá szükség, mert éppen azt kívánja kifejezni, amit a nyelv önmagában sohasem mondhatna el: a kimondhatatlannal kíván adni. Hiszen gondoljunk csak bele: már egy szín bizonyos árnyalata is szavakkal leírhatatlan! Egy lendületes vonalak, egy tökéletesen arányos, harmonikus formának, egy átható tekintetnek csupán a bennünk ébredő hatásairól, a benyomásainkról vagyunk képesek hitelesen beszámolni. A festészet gyönyörűsége tehát a spanyol gondolkodó szerint, hogy örökös hieroglifa számunkra: a képekből folyamatosan áradnak felénk a jelek, a néma alkotás beszél hozzánk, és várja, hogy megértsük titkait. Az Uffizi magyar önarcképeinek pedig bőségesen akad számunkra mondanivalója, vannak megfejtésre váró titkai, hiszen a vászonra vitt színek és formák mögött a képeknek és alkotóiknak is legalább annyira izgalmas a története: kik, hogyan, mikor és miért kerültek a halhatatlanok társaságába?