Följegyzések [antikvár]

Végre eljutottam addig, hogy visszatekintsek életembe. Hol is kezdeném el, ha nem a születésem adatával? 1893. július 25-öt írt az apám a kalendáriumába. Amint mondta, nem lehetett kellemes ez a nap számára: nagy vihar volt azon a napon. Felkapok a képzelet szárnyára, s máris ott lebegek abban a katlanszerű völgyben, ahova az istenek annak idején lepottyantottak, s ahol kis megszakításokkal ifjúságom nagy részét töltöttem. Arccal kelet felé fordulok, ahonnan őseink idejöttek, a természetüknek és életkörülményeiknek megfelelő tájakra. Sok mese vált valóra, amíg ideérkeztek, s amíg itt kialakult népem társadalmi rendje. Amíg ráébredt tudatában Csíkországra, erre a Hargita és a Kárpátok közötti különleges, néha zord és félelmetes, máskor játékos tájra, fenn, hétszáz méterrel a tenger szintje fölött. Egész életünkön végigkísér a mese és valóság, ami a természetben körülvett, amíg magad nem lettél a mese hőse vagy a ballada figurája. Lelkünkben magunk is Ábelek lettünk, Tamási Ábelei, Ábelek a rengetegben. Magam is itt állok ezen a szent helyen, ahol annyit vergődött ez a kis nép az otthonért, a családért, ezért a Csíkországért.