Gerzson Pál festőművész kiállítása [antikvár]

Gerzson Pál kilenc éve rendezte utolsó nagy kiállítását. Azóta inkább csak néhány alkotása jelezte nagyobb tárlatokon a folytatást, de annál gyakrabban esik szó követőiről, sőt, epigonjairól. Most végre mód van arra, hogy hatását, vagy feltételezett hatását konfrontáljuk a "forrással", évtizednyi idő alkotó munkájával. És szinte azonnal kiderül, ami egyébként sejthető volt, hogy festészetének még a követésében sem nélkülözhető a művészi eredetiség. A "követők" Gerzson Pál festészetéből főként a színek-síkok szépségét, ennek a logikus szépségnek az erejét érzékelték, pedig nála nemcsak erről van szó, hanem inkább arról, hogy ez a vizuális-logikai szépség mennyiben eszköz, mennyiben rendelődik alá a képalkotás céljának. A sajátos belső fegyelem érlelődésének a megismeréséhez csak kevéssé segít hozzá a kronológiának, az alkotások születési sorrendjének az ismerete. Más-más szinten visszatérnek a korábbi kiállításon manifesztált elképzelések; hosszú éveken át születik egy-egy festmény, vagy alakul ki más méretű változata, és többféle festői kérdésfeltevés időben párhuzamosan oldódik meg. Egyik-másik festménycsoport a konstruktivitás vagy esetleg egyfajta "tárgyiasság" lehetőségeinek jár a végére, más, egyidejű képsorokban pedig mintha egy-egy szín- és síkprobléma tisztázására koncentrálna a művész kutató kíváncsisága. És ugyanez a festői probléma másutt mintegy alárendelt képrendező elvként idéz fel egy-egy dél-európai, balkáni tájat, az ember és a tér, a környezet között szövődő, mindig megújuló viszonyt. Éppen az látszik a leginkább érdekesnek és izgalmasnak, hogy nem könnyen elért, problémamentes, nem eleve adott egyensúly vagy az arra való rátalálás árad a képekből, hanem az ember által teremtett összhang szépsége, a rend élménye, egy igen bonyolult, szövevényes szálakból összeálló rend stabilitása.