Gyarmathy Tihamér [antikvár]

„Analitikus korban élünk" — vallja Gyarmathy Tihamér, s eddigi életművét elemezve valóban meggyőződhetünk arról, hogy munkásságát mennyire áthatotta a jelenségeket és az emberi gondolkodást kutató művészi szellem. Személyisége kényszerítő erővel írta elő számára a rögösebb életút választását: a már polgárjogot nyert stílusok átvétele helyett inkább vállalta az újdonságot adó feladatok megoldását. De amennyit izoláltsága következtében vesztett a hazai és a nemzetközi képzőművészeti életbe illeszkedés terén, legalább annyit — vagy még többet — nyert ezáltal saját stílusának fejlődése tekintetében. Átgondolva történelmi helyzetét, némi öniróniával rögzítette generációjának nem éppen szerencsés alkotói sorsát Kassák Lajosról szóló, publikált visszaemlékezésében: „ Az én korosztályom mindig a rövidebbet húzta. Minden szellemi dologban nem kovász, hanem csak utóbb érkezett maradékcsipegető lehetett. A nagy szellemi átalakulás fontosabb állomásai — mire tudomásul vehettem koromnál fogva — már le is zajlottak." Ezért akarta végigjárni a képzőművészeti alakítás minden olyan stílusfázisát, amely számára okulásul szolgálhatott. Amint azt többször hangoztatta, feladatát mindig tudatállapotának megfelelő stílusfejlődési szinten tűzte ki. Nem tért rá idő előtt olyan tartalmi és formaproblémákat jelentő mezsgyére, amelyre még nem érezte önmagát szellemileg eléggé érettnek, noha a modern képzőművészet minden progresszív vívmányát kora ifjúságától kezdve lelkesedéssel vette tudomásul. Hogy ez a szigor menynyire vált erénnyé, azt az életmű eredményei igazolják; ezzel magyarázható, hogy egységes alkotói szemlélete ellenére soha nem vált megszokott gyakorlattá, rutinossá művészete. Talán ez a nyitja annak, hogy központi problémája — a téri viszonylatok mind összetettebb, de egyúttal mind tisztázottabb festői megidézése — nem tette önis- 5