Így éltek ti [antikvár]

A karikatúra Michelangelója Kinek itt arcképét ajánlom, mert művészete mélyre hat, s tanít nevetni önmagad: olvasóm, bölcs ő e világon. Szatirikus, csúfolkodó, de az erő, mellyel lefesti a Rosszat, egyben azt jelenti, hogy szive szépért-lobogó. Charles Baudelaire: Sorok Honoré Daumier úr arcképére (Tornai József fordítása) "t / ^^-ban Honoré Daumier barátai- ¦ / V—' nak és tisztelőinek maroknyi csoportja kiállítást szervezett a mester megsegítésére a párizsi Galerie Durand-Ruelben. Az idős művész ekkor már nem dolgozott, szinte teljesen vakon, a nyilvánosságtól visszavonultan tengette életét egy Párizstól északra fekvő kis faluban, Val-mondois-ban. Súlyos anyagi helyzete régóta aggasztotta művészbarátait, és amikor már a lakbérre sem teUett neki, Camille Corot, a kiváló tájképfestő sietett a segítségére. Nagyvonalú anyagi támogatásával Daumier meg tudta vásárolni azt a kis házat, amelyben már évek óta bérlőként lakott. A 19. század egyik legtermékenyebb művésze 1872-ben készítette utolsó litográfiáját a Le Charivari című szatirikus napilap számára. Ezzel egy csaknem öt évtizedes alkotói pálya közeledett a végéhez. Daumier gúnyrajzaival aratta legnagyobb sikereit, és kortársaínak többsége kizáró -lag erről az oldaláról ismerte. Jóllehet első, 1878-ban rendezett önálló kiállítása a szakmai körökön kívül szinte visszhang nélkül maradt és a remélt anyagi sikert sem hozta meg, jelentősége mégis óriási volt, hiszen a művészi hierarchia elvárásának megfelelően Daumier festményei álltak a középpontban. A tárlat rendezői megkísérelték, hogy az alkotót megszabadítsák a lenézett karikaturista státustól (1. kép). Ezt a gondolatot Daumier első méltatója, Charles Baudelaire már jóval korábban felvetette a Néhány francia karikaturista címen 1857-ben megjelent írásában: „Korunk egyik legjelentősebb emberéről, nemcsak a karikatúra, hanem mondhatnám az egész modern művészet egyik legkiválóbb mesteréről szeretnék most beszélni " Az 1878-as kiállításról elismeréssel szóló kritikusok nem kerülhették meg a karikatúra és a magas művészet viszonyának kérdését. Ebben nagy segítséget jelentett, hogy a tárlaton Daumier addig ismeretlen festői munkás -ságával is megismerkedhettek. Halálának évében, 1879-ben született mega művészről az első komoly művészettörténeti tanulmány, melynek szerzője, Edmond Duranty, határozottan állást foglalt ebben a kérdésben; „Nagy tévedés lenne a karikatúrát alsóbbrendűnek tartani. A műalkotások között nincsen hierarchia." A kortársak elbeszéléséből kitűnik, hogy Daumier zárkózott, szűkszavú ember volt, baráti társaságban is inkább csak hallgatott. Hosszú életútját nem színesítik anekdotikus elbeszélések, személyiségére, politikai nézeteire szinte kizárólag a műveiből következtethetünk. Művekben gazdagpályáját ars poetica jellegű megnyilatkozások sem kísérték, eltekintve sokszor idézett mondásától: „Legyünk részesei a kornak, amelyben élünk." Érmek a saját maga számára megfogalmazott elvárásnak nem volt nehéz eleget tennie, hiszen a Le Charivari révén munkássága erősen A KABTKATUBA MICHELANGELÓJA 7