Józsa János festő- és grafikusművész munkássága [antikvár]

Részlet a könyvből: Józsa János 1936. november 7-én született Debrecenben. Az alapfokú stúdiumok után a Budapesti Képzőművészeti Gimnáziumban folytatta tanulmányait. Félegyházi László instrukcióit a fővárosban Somogyi József, Szinte Gábor és Komjáti Gyula tanításai váltották fel, kitágítva, elmélyítve művészi látásmódját is. Szülővárosába visszatérve, fokozatosan alakította ki szín- és formavilágát, eredeti, másokéval összetéveszthetetlen stílusát. Műveiben mindig a látványból indul ki, de sohasem a látványt ábrázolja, hanem gondolatilag átfogalmazott és sűrített emlékeit vetíti a néző elé. Mielőtt a Nagyerdei Művésztelepre költözhetett 1971-ben, a régi debreceni Varga utcai műteremben a teljesség igényével kívánta kifejezni élményeinek széles körét. Székelyhídi Ágoston írta róla: „Szinte tobzódott az egész meghódításának vágyában." Felidézte szüleit és szerelmeit, a várost és a falut, a természeti és tárgyi világot, a múltat és jelent, a zenét, a költészetet. „A részletek mögött mindig az egészet magát óhajtotta megszólítani. Festményeit, rajzait, metszeteit, karcait ezért a formák, a színek, a szerkezeti elemek feszültségére és összhangjára építette. Minden egyes művét ezen feszültség és összhang sajátságos, önálló változataként alkotta meg." Józsa művei a mozgást, az erőt és dinamizmust, valamint a finomságot és intimitást együttesen mutatják fel. A részletekben gazdag felületeken gyakran több epizód épül egységbe - a figurák, a testek konstruktív felbontása, majd újbóli összerakása révén a mozdulatot, mint stációt ábrázolja. Az epizódok olykor futurista filmszerűséggel bontakoznak ki előttünk, és az elmozduló, egymástól eltérő irányú vonal- és testtömegek maguk is a mozgás képzetét hozzák létre. A látványnak erős a zeneisége, és nemcsak az inspirációból, a lapok tematikájából, hanem a kisugárzásból fakadóan is. Ahogy a montázsszerűen megjelenő epizódokból és emlékfelvillanásokból a nézőnek kell összeraknia a történetet, a dallamtöredékek is a művész áradó lelkének saját húrján szólalnak meg - az egész muzsikájaként. Józsa János belső tájakat vetít ki a képre. A kubista alapokból induló konstruktív képszerkesztés nagyfokú szecessziós játékossággal társul.