Képzőművészet Magyarországi közgyűjteményekben [antikvár]

A műgyűjtő szó mint főnév és melléknév nyelvünkben némileg félrevezető, ugyanúgy, mint a műélvezet, műgond, műalkotás és még rengeteg társuk, a Műcsarnokig bezárólag. Azért van ez így, mert a mű névszó egyaránt jelenti (és nem véletlenül) a művet is, az opust, és jelenti a mesterségest is, eredetileg: valamit, ami kézműipari, amit mívességgel hoztak létre, mint egyféle utánzatát valami igazinak. E logika mentén jutunk el a művészet, a művészi és a műtárgy (mint műalkotás, művészettel létrehozott, mívességgel megalkotott dolog) fogalmához. A mi fülünket ez aligha bántja, de aki felnőttként tanulna magyarul, és már megtanulta a műanyag és műbalhé szavak jelentését, talán zavarba jön, ha először hallja azt, hogy Műcsarnok - hogyhogy? nem igazi csarnok? - meg hogy műgyűjtő. Szóval mű, vagyis nem valódi. Ez a kis szemantikai felvezető talán annyiban nem fölösleges, hogy rávilágít valamelyest a műgyűjtéssel és műgyűjtőkkel kapcsolatos bizonytalanság-érzetre. Arra, hogy általában nem tudjuk: aki gyűjt, miért gyűjt? Mert harácsol? Mert nyerészkedni akar, olcsón venni és drágán eladni? Vagy a miatt SZOCS GÉZA: A MU, AZ IGAZI ÉS A VALÓDI gyűjt, mert szereti a szép tárgyakat, köztük érzi jól magát és teljesnek az életét. Ha már itt tartunk, az áhított tárgy által nyújtott elégedettség, netán elfogódottság vagy éppenséggel áhítat kérdésénél, megkerülhetetlenek az eredetiséggel kapcsolatos bizonyos aggályok. Édesapám egyszer meglátta egy kiállításon Dési Incze János egy festményét: egy révészt ábrázolt, éppen a zöldes vizű Szamoson kelt át a kompján. Meg akarta venni a festményt, Incze mondta, hogy nem eladó. Aztán nagy sokára, talán fél-másfél év elteltével mégis eladta neki a képet, jól emlékszem rá ma is, egész gyerekkoromban ott lógott az ágyam fölött. Csakhogy apám egyszer, néhány év múlva, valakinél megpillantotta a falon az eredetit. Azt, amelyik azon a tárlaton volt kiállítva, és amelyről azonnal felismerte, hogy az az eredeti. A két kép nyilván nagyon hasonló volt, ugyanaz a kéz festette mindkettőt, még az is megkockáztatható, hogy a második esetleg jobban is sikerült az elsőnél, amelyet akár tanulmánynak is fel lehetne fognunk. Apám nem így fogta fel, megdühödött és visszaküldte a festményt Inczének. Aki rögtön megértette az üzenetet, és szó nélkül postán átutalta a vételárat, a mellesleg akkor nem kevésnek számító összeget. Akkor most mit mondjunk erről az esetről, mit példáz? Ami engem illet: számomra az a kép volt „az eredeti", és ma szívesen megszerezném, ha módomban állna. Csöppet sem zavar a tudat, hogy Incze előzőleg már megfestette a témát. Apám sem bánná már talán, hogy megőrizte a festményt, de ami a legfőbb - és nem is nagyon komplikált -tanulság: az érték roppant összetett, bonyolultan strukturált, olykor megmagyarázhatatlan érvényességgel működő fogalom. (Már ha hiszünk az érték „működésében".) Ez az egyik tanulság. A másik: hogy a gyűjtő rendkívül bonyolult, kiszámíthatatlan lelkületű ember. Ezért érzem magam jól a társaságukban, és ezért kezdtem el én is újra meg újra tárgyakat, olykor műtárgyakat gyűjteni, holott újra meg újra megesküdtem - olyankor, mikor kedves tárgyaim megsemmisültek, vagy elveszítettem őket vagy megfosztottak tőlük, és sajnos nem kevés ilyen pillanat volt az életemben - hogy soha többé nem fogok tárgyakhoz ragaszkodni, nem fogom gyűjteni és őrizgetni őket. Ideológiát is gyártottam (vagy kölcsönöztem) ehhez: ami igazán fontos, azt az ember az emlékezetében, a tudatában, a pszichéjében hordozza magával. Ami ott nem őrződött meg, az nem is volt fontos. Nem lehet múzeumban élnünk. Tényleg nem lehet - fűzném ehhez hozzá - bár jó volna, jó lehetne, jó lenne, az lenne az igazi. És addig is, jó érzés hazavinni egy tárgyat, olykor műtárgyat, otthon elhelyezni és heteken-hónapo-kon át odafigyelni az üzeneteire.