Kiállítás Égerházi Imre képeiből [antikvár]

Égerházi Imre az Apafy Mihály által 1670-ben megnemesített Bősházi Égerházi Mihály leszármazottja, tősgyökeres hajdú ivadék. Élete minden szálával, minden gyökerével Debrecenhez, a Hajdúsághoz, a Hortobágyhoz köti. A génjeiben hordozott tehetségén kívül semmi sem indokolta, hogy valaha is festővé váljék. A család szociális helyzete, hagyományai, a mindennapi harc a megélhetésért, minden-minden sokkal inkább arra inspirálta, hogy tisztes pénzkereső hivatást válasszon magának. Azonban a képi látásmód iránti hajlama, a színek iránti vonzalma, öröklött tehetsége mindennél erősebbnek bizonyult. Nem járhatott a Képzőművészeti Főiskolára, járt azonban mindenhová és mindenkihez, ahonnan és akitől művészetének mesterségbeli fortélyait elleshete, megtanulhatta. Égerházi Imre művésszé érése, a szakmai felkészülési időszak az átlagosnál hosszabbnak bizonyult, jóval elmúlt 30 éves, amikor először kiállításon bemutatták műveit. Ennek a küzdelmes életszakasznak azonban nagyon sok pozitív hozadéka is volt. Égerházi érett festőként jelent meg Kelet-Magyarország művészi palettáján, művei kezdettől egyszerre tükrözték a valóság elvileg mindenki számára érzékelhető elemeit és a festő belső világát. Azt a belső világot, amelyet generációk küzdelmes élete szigorú erkölcs formált és amely a művész valamennyi alkotásában visszatükröződik. A szerénység, a hivalkodásmentes visszafogottság, a lényeglátás, a belső harmónia, amely tettenérhető a következetes kompozíciós rendben, a színfoltok és a geometriai elemek tudatos alkalmazásában, Égerházi látszólagos statikus képi világának belső dinamikájában a vezető színárnyalathoz, a lényegkiemelő vezérszínhez választott harmonizált színvariációkban, a művek balladisztikus tömörségében és a művész sajátos, egészen egyedi modernségében. Utóbbi ugyanis olyan elemek újrateremtéséből, átfogalmazásából származik, amelyek csak az ő alkotásain tettenérhetőek, s ott és csakis ott alkotnak eredeti egységet.