Bővebb ismertető
Részlet:
KÖVETŐK ÉS APOSTOLOK
Az Újtestamentum csodálatosan megható, emberien részvétteljes szavakkal írja le a tanítványok zárkózott magatartását a pünkösdi ünnepeket megelőző hetekben. Mert hiábavaló minden jóakarat és becsületes igyekezet, ahol a felfogóképesség olyan gyenge, hogy még kis eseményeknél is kihagy. Bizonyára elszomorodik az olvasó is ilyen nagyfokú csüggedés láttán és mint az Úr, ő is jogos haragra gerjed, de az emberi részvét mégis csak erősebb - hiszen a tanítványok, rendkívüli elhivatottságuk ellenére sem bírnak több természetes adottsággal, mint a mai idők embere, akit még nem szállt meg az isteni kegy, hogy az új kinyilatkoztatást befogadhassa. Mert, ha a tanitványok helyében lennénk, ki mondhatná közülünk, hogy náluk többet érne?
De amidőn az Úr ezt a tizenkét embert kiszemelte, hogy tanítványai és követői legyenek, rámutatott tanitásai lényegére: a Vele és Benne való életre, a vágyra, hogy művének részesei legyenek - ami későbbi kiküldetésük előfeltétele volt. Mint ahogyan az embert a megismeréshez nem az Istenbe előrevetett hite vezeti, hanem ahogyan Pál apostol mondja: „Isten a hite szerint ismeri meg az embert". Mennyi szépség volt ennek a tizenkét embernek jámbor odaadásában - mégis mennyi nehézséggel kellet megküzdeniük, amíg megérthették, hogy Isten országa nem ezen a földön van; akkor pedig már követők voltak és szemük kinyilt, de annyira még nem, hogy amit láttak, fel is foghassák.