Képzőművészet 1919-től napjainkig [antikvár]

Előszó: Az első világháború és a lezárásaként kitört forradalmak fenekestül felforgatták az imperializmus addig szilárdnak hitt világrendjét; a Nagy Októberi Forradalom győzelme és a világ első munkáshatalmának a megszilárdulása új szakaszt nyitott a történelemben. 1917 után már nem lehetett a régi módon élni. Szertefoszlott a kapitalizmus állandóságába vetett hit, minden téren megfigyelhető a polgári kultúra agóniája. Évezredes szabályokat rombolt szét a vihar: a világháború utáni évtizedek a káosznak és a rend keresésének az évtizedei. Szörnyű kor. Egyik oldalon élet-halál harcát vívja az intervencióval, a blokáddal, az éhséggel és az elmaradottsággal küzdő szovjet hatalom, a jövő fejlődésének a záloga - a másikon meg bontakozik, és korszakunk végén az egész világot lángbaborító fenevaddá növekszik az emberiség szégyene, a fasizmus. Béke nélküli béke: el sem ültek még az első világháború hullámai, már előreveti árnyékát a minden eddiginél szörnyűbb, apokaliptikus katasztrófa, a második világháború. A kor látnok-művészei megérzik a Szörnyet, és felemelik szavukat a Rettenet ellen. Öntépő ellentmondásokkal teli kor - ilyen a képzőművészete is. A naturalizmustól kezdve, a jámbor posztimpresszionizmuson át a tökéletes absztrakcióig minden megtalálható benne. A szerteágazó és úgyszólván áttekinthetetlenül összegubancolódott irányokban közös azonban a kor zaklatottsága, a magánéletbe szüntelenül betörő társadalmi probléma, amelyre mindenkinek válaszolnia kell, mert a menekülés is a válaszadás módja. A legjobbak munkásságát az emberiség védelme vezérli, vagy a bosszú a széttiport emberségért. Humanizmus és barbárság, az emberi ész és az ösztön vállalkoznak, amely magábaötvöz az őskortól napjainkig minden maradandót - ugyanakkor a primitív korok nyers művészete tör be az európai kultúrába, s tagad mindent, amit a görög-reneszánsz alapokból sarjadt humanizmus értékként tisztelt. S ami még bonyolultabbá teszi a helyzetet: ezek az egymást tépő erők gyakran ugyanabban a művészben dúlnak, ezért saját magukban is végig kell küzdeniök a fény és árnyék ősi harcát, és a saját lelküket is marcangoló erőket legyőzve kell tisztán felemelniök az emberiséget. Csak a "poklot megjárt" művészek fejezhették ezért ki igazán a kor szörnyű ellentmondásait, tragédiáját és újuló reményét, - nem véletlenül választotta a kor ellentmondásait igazán átélő magyar kommunista költő, József Attila verseskötete mottójául a pásztoréneket: "Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni..." Azok, akik egyszerűen a múltba menekültek, nem emelkedhettek felül a tradicionális konzervativizmuson, a XIX. századi törekvések újra melengetésén, s a pusztán csak a szépet keresőket az elefántcsonttorony ugyan megvédte a barbárságtól, de nem ragadhatták meg korukat a maga teljességében; - akik pedig belevesztek a széttört kultúra és eszmények romhalmazába, értelem és jelentésnélküli jajongásukkal, artikulátlan zörejeikkel még csak növelték a káoszt.