Liget és vadon [antikvár]

Köszöntöm az olvasót, és tisztelettel ajánlom figyelmébe az itt kötetbe gyűjtött írói vallomásokat: a mottóul választott Petőfi-sorok eme kései parafrázisait. Táj és ember, ember és szülőföld viszonya csak az akcidenciákban változékony, legbensőbb lényegét tekintve viszont állandó és örök. S amiképpen elemi szükségletünk az ember és a természet közötti harmónia kiküzdése, majd megóvása és fenntartása, ugyanúgy arra is szüksége van gondolati és érzelmi háztartásunknak, hogy e viszony (szövetség?) természetét a művészet, a poézis tükrében szemügyre vehessük, s ezáltal a legszemélyesebb ügyünk és elkötelezettségünk mintegy objektív, közösségi megerősítést nyerjen. Régi idők emberei erősen hittek abban, hogy a világot a szentek imái tartják fenn: az ő imáik képezik azt az isteni energiát, erőt, amely a világot visszatarthatja a katasztrófától. És hogyha majd a földön nem lesznek szentek, s az ima elhal - a világ el fog pusztulni. Talán e kihűlt posztmodern korban sem tekinthető romantikus, rajongó túlzásnak, ha a művészi szónak is ilyen katasztrófa-elhárító szerepet tulajdonítunk.