M. Németh Márta képzőművész [antikvár]

Szemernyit sem vagyok arról meggyőződve, hogy bármiféle kalauzolás szükségeltetne a Márta-kövekhez. Ámde ha úgy is lenne, hogy mégiscsak indokolt némi eligazítás e képi kőrengetegben, a miért kérdést én a világért sem szegezném az alkotónak. Aki korábban meleg tapintású színes gyapjúszőnyegeivel, textíliáival andalított, érintett, simogatott, dédelgetett, békítően, asszony-szelíden. Arról pedig végképp lemondanék, hogy kinyomozzam: ki és mi indokolta, indukálta e képes-kövek világrajöttét. Inkább alámerülök, s a napi zűröket, zajokat, szöszmötöléseket kizárva azonosulni, helyemet meglelni igyekszem egy csendes, fiktív, ősidejű, netán eljövendő, falanszter-idejű tájban. Amelyben annyi, de annyi a titok, a különös, a személyesen személytelen, hogy az már lélekemelő.Ezek az alkotások bennem a lélek húrjait leginkább a doromb hangjain keresztül pendítenék meg. E zengő, búgó, dünnyögő, monoton ritmust hallató, primitív hangszer ugyanis időgépszerűen visszaröpíteni képes ama érintetlen őstermészetbe, Tajga-tájba, ahol rénszarvasok lába-nyomában felserken a víz, ahol sámánok gyógyítanak, jövendölnek és temetnek. A tájba, amelyet Márta asszony teremt. A tájba, amelyben a kőrögök sugallta látszólagos zordság, kietlenség egy szerencsés alkotói pillanatban virágsziromszerűvé szelídül. Ez pedig akár a hogyan tovább leendő irányaként is felfogható.