Mennyei könyvtár [antikvár]

És Törless hirtelen észrevette - mintha először látná életében milyen magas az ég. Ijesztő volt. Éppen fölötte, kimondhatatlanul mély lyuk világított kéken a felhők között. Úgy érezte, nem kellene más, csak egy hosszú-hosszú létra, és ő bemászhatna azon a lyukon. De ahogy mindjobban igyekezett tekintetét belefúrni, egyre messzebbre húzódott vissza előle a kék ragyogású mélység. S mégis úgy érezte, mintha egyszer csak elérhetné, s tekintetével megállíthatná. Törlesst egyre hevesebben kínozta ez a kívánság. Mintha ezerszám repítené a felhők mögé a pillantások nyilait látásának végsőkig feszített íjából, s a nyilak mindig kicsivel a cél előtt fúródnának az égbe. Ezen töprengett Törless, s igyekezett megőrizni nyugalmát és józanságát. - Hiszen tudom, hogy sehol sincs vége - nyugtatgatta magát minden határon túl a végtelen felé tart. - Szemét az égre függesztette, úgy ismételgette ezt a mondatot, mintha egy varázsige erejét akarná próbára tenni. De hiába: a szavak semmit sem jelentettek, vagy éppenséggel valami egészen mást; - mintha ugyanarról a dologról, de annak valamilyen másik, közömbös és idegen vonatkozásairól szólnának. „A végtelen!"Törless a matematikából ismerte ezt a szót. Azelőtt nem jelentett számára különösebbet. Lépten-nyomon előfordul; valaki valamikor feltalálta, s azóta olyan biztosan lehetett számolni vele, mint akármelyik meghatározott mennyiséggel. Mindig annyit jelentett, amennyi értéke az adott képletben volt. Törlesst ezen túl sohasem foglalkoztatta.