Művészek Rudnay Gyula Baráti Emléktársasága Kiállítás 1997 - Emlékalbum [antikvár]

RUDNAY GYULA LÁTOMÁSAI „Minden idők minden nagy művészete saját nemzetének volt kifejező lelke" -fogalmazta meg ars poeticáját a negyven éve halott mester, Rudnay Gyula. Minden művészi érték alapja a nemzeti hagyomány, a magyar lelkiség, vallotta. Nemzetközivé szürkülő korunkban, egy véres és bűnös évszázad végén sokak által ajakbiggyesztéssel fogadott igazságok ezek. Az időrendben legutolsó, Rudnayról fogalmazott, hivatalosnak tekintett értékelés szerint „művészete napjainkra egyre inkább kuriózummá válik, egyre inkább csak mint jelenség, a két világháború közötti torz világ rekvizítuma él tovább". (Magyar művészet 1919-1945, 1985) Rudnay mint rekvizitum? Mint kuriózum? Hát jelenségnek persze tényleg jelenség. Mégpedig egyedülálló. Szerencsére élnek még közöttünk hívei és méltatói, például László Gyula, egykori tanítványa, aki 1968-ban emlékezett és emlékeztetett rá, egy Kaposvárott kiadott füzetben, ezzel a keserű címmel: „Sírfelirat Rudnay Gyula emlékére". Most ez a kiállítás azonban nem sírfelirat. A magyar festőművészet, Rudnay szavával a magyar lelkiség hívei kiállítással bizonyítják, hogy Rudnay nagyon is él bennük, s bennünk. Kortársa, Lyka Károly a mester halálának évében írt szép gondolatokat Rudnayról a két háború közötti évek magyar művészetéről fogalmazott könyvében. Rudnayt mély részvét és emberszeretet jellemezte, szinte táj és lélek zenei egysége. Ezt érezhette Juhász Gyula is, aki Rudnayt köszöntő költeményében azt írta: „Képeiden álmok hegedülnek". Mint tudjuk, Rudnay szívesen hegedült, főleg Bihari dallamait. Lyka Károly szavával: „Képei beleemelnek minket egy elhamvadt magyar világba. Hangulatuk emlékezetünkbe idézi régi zeneköltőinknek azóta elfelejtett műveit, amelyek „magyar ábránd" néven hagzottak el gyöngéd ujjak játszadozására a zongorán". Ez az áldott tekintetű festő, aki az ágrólszakadtban is meglátta a fényes lelkű embert, az elmúlóban az elmúlhatatlant (László Gyula) úgy idézi elénk régmúltbeli önmagunkat, hogy a gyönyörködő ráismerés mellett egyszer s mind a lelkifurdalás szorongása is megszólal bennünk: ez hát saját történelmi múltunk - mit őriztünk meg belőle, s hol hibáztuk el, hogy megrekedtünk és már se örülni, se maradandót alkotni mintha nem tudnánk? Talán mert elidegenedtünk nem csak múltunktól, hanem környező külvilágunktól is - a tájtól, ami meghatározza Rudnay képeinek emberalakjait a maga fellegborította félhomályával. A táncoló, vívó, hadonászó, kupákat ürítő emberek mintha a táj teremtményei lennének, Watteau képein érezzük hogy az emberek a táj kulisszái, a parkok szobrai viszont mintha élnének, annyira, valóságosak. Rudnay kozmikus egységben látja az 2