Rábai Ridovics Ferenc/Ridovics László/Ridovics Péter [antikvár]

Pályafutása során Rábai Ridovics Ferenc (1923-1993), Ridovics László (1925-) és Ridovics Péter (1953-) számos kiállításon szerepelt már együtt, de közös tárlattal most lépnek először a közönség elé. Mint neveik is jelzik, művészetfamília bemutatkozásáról van szó, hisz Ferenc és László testvérek, míg Péter egyikőjüknek, Lászlónak a fia, Ferencnek pedig unokaöccse. Három művész egyazon családból, ez már egymagában is figyelmet érdemel, különösen, hogy mindhárman szakmailag jegyzett és számon tartott, jó nevű alkotók. Hogy fellépésük emellett és ezen túl is esemény, az abból a sajátos tényből adódik, hogy a Ridovics-család gyökerei a vasi földből erednek: - az útnak indító, felnevelő környezetet Szombathely testesíti meg számukra. Szép gesztus tehát a szülőföld iránt, hogy elszármazottként is vállalják idetartozásukat, de gesztusértéke van természetesen a szülőföld figyelmének is, amely annyi év után is hazavárja, s magáénak tudja őket. Egyazon család, közel azonos életélmények - nem véletlen, hogy művészetszemléletük is meglehetős hasonlóságot mutat. Mindhárman a természetelvűség hívei, s abban is megegyeznek egymással, hogy a művészetnek valóságfeltáró-valóságformáló funkciót tulajdonítanak. Tudatában vannak annak is, hogy egy nemzet kultúrája folyamat eredménye, amelyből kiszakadni, amellyel szembefordulni - hisz ez a folyamat a nemzeti lét szellemi-erkölcsi biztosítéka - büntetlenül nem lehet. Adaptálni, s továbbvinni törekszenek az elődök minden humánus eredményét, úgy is, mint motivális közkincset, s úgy is, mint magatartásbeli hagyományt, amely a művész társadalmi elkötelezettségében, a mű közérthetőségében nyilvánul meg. Műveik jól példázzák, hogy ez az igény nem ellenlábasa sem a korszerűségnek, sem az artisztikumnak. A figyelmes szemlélő természetesen a művek tükrében érzékelni tudja a három művészi habitus eltérő jegyeit is, hisz alkat és karakter dolgában a három Ridovics más és más egyéniség. Ferenc például - aki már csak szellemében lehet jelen - töprengő, elmélkedő, filozofikus alkat, akit a szakma, a mesterség belső problémái is foglalkoztattak. A legkevesebből a legtöbbet kihozni vágyó, szívós kísérletező volt, festői gesztusainak súlya, képi konklúzióinak hitele van. A lét értékhordozó, statikus mozzanatai izgatták, ezt próbálta nyomozni a csendélet rendszerező műfajában. Önmagával szembeni igényessége Derkovitsra, Nagy Baloghra emlékeztet, ugyanígy emberi kvalitásai is, hűsége sorsosaihoz, ragaszkodása az igazsághoz. László nyitottabb, kalandosabb lélek, piktúrája mozgalmassággal, indulatokkal telített. Festői világa egy kifinomult érzékenységű, de mindig földközeli szellem érzelmi-esztétikai meglátásainak bővérű, eleven megnyilvánulása, ám a vizuális láttatás sajátos törvényei közepette is hű marad realista meggyőződéséhez. Nem akarja utánozni a természetet, nem akar csalóka benyomást kelteni, de ábrázolásai a külsődleges logikának, az elvont absztrakciónak sem engedelmeskednek. Deformálás helyett a látvány kreatív átélésével, a valóságból vett motívumok színbeli és formai absztrakciójával kísérli meg mindazon törvényszerűségek feltárását, melyek révén az alkotás valóban a köröttünk zajló élet alakítója lehet. Indítékait a leghívebben tájképei tolmácsolják, melyek a civilizációs fejlődés folyamatában, az átalakulás drámai feszültségében tárják elénk a táj arcát. Ez a vitalitás szimbolikus értelmet, a tájban élő emberre is utaló rejtett tartalmakat visz a természeti tárgyak és jelenségek megjelenítésébe. Ridovics Péter műveiben a felszabadultságot, a lélegzetvétel szabadságát tartom a legvonzóbbnak. Ha valakire, rá tökéletesen ráillik Tamási Ábeljének frappáns megállapítása: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne." Sem skrupulusai, sem szorongásai, tele van életkedvvel, ambícióval, alkotásvággyal. Bármit fest is, minden munkája életprogramot sugároz, értékeket tesz láthatóvá. A divatok nem érdeklik, a haszonelvűséget megveti, ami közel áll hozzá, legyen az eszme, stílus, koncepció, abból habozás nélkül merít. Ebbeli tulajdonsága révén akár posztmodernnek is nevezhetnénk. Minden kiállítás mérleg és megméretés, vizsga, amelyre készülni kell. Különösen, ha ez a vizsga az "otthoniak", a szűkebb pátria színe előtt zajlik. Tanúja voltam Ridovicsék felkészülésének, a képek összeválogatásának. Soha kritikusabb, keményebb önrevíziót. S ha sejtem is, hogy nézőiktől ugyanezt várják el, bizton állíthatom: meg fognak felelni a vizsgán. Tasnádi Attila műkritikus