Régi és/vagy új reneszánsz [antikvár]

Részlet: VASZARY JÁNOS ÉBRESZTÉSE A kultúra: a nemzet vasbeton fedezéke és gyémánt valutája. (Vaszary János) A modern magyar festészet kiemelkedő jelentőségű mesterének, Vaszary Jánosnak (1867-1939) összegyűjtött írásait tartja kezében az olvasó. Ezekből az írásokból ez ideig mindössze részleteket, szemelvényeket olvashattunk a művésszel foglalkozó tanulmányokban, monográfiákban, de így, együttesen nem láttak még napvilágot. A művészettörténeti, művészetelméleti irodalom sem tulajdonított különösebb jelentőséget a Vaszary-írásoknak, nyilván a művészpálya kísérő jelenségeinek, szükség esetén felhasználható dokumentumoknak tartotta őket. Jelen kötet Komárom-Esztergom megye jóvoltából, amelyhez a Thoroczkai-Wigand Ede által tervezett tatai Vaszary-villa révén a századelőtől haláláig szoros szálak fűzték a művészt, ezt az érdemtelen másodlagosságot, a nem egyszer hangot kapó felemás értékelést és a művészt övező hallgatást kívánja felszámolni. Meggyőződésünk -gondolom, nem csupán e bevezető szerzőjéé, hogy egy régóta esedékes adósság kiegyenlítéséről van szó, amely nemcsak a kivételes képességű mestert, a hazai, a magyar művészeti progresszió maradandó értékű képviselőjét illeti meg teljes joggal. A kötet, hűvös tárgyilagossággal szemlélve a benne foglaltakat, minden bizonnyal az egész művészeti korszakra, a modern magyar művészet megszületésének időszakára vonatkozó ismereteinket gazdagabbá, árnyaltabbá, kézzelfoghatóbbá teszi. Az anyag összegyűjtése során, időrendben haladva, fokozatosan derült fény számos olyan lényeges, a művészetet és a művészeti életet érintő kérdésre, problémára, tényre, mozzanatra, amely elkerülte a korábbi kutatás figyelmét. Vaszary - reá igazán alkalmazható a fordulat - „korának gyermeke" volt, a századvégé és a századfordulóé, azoké az évtizedeké, amikor is a valamirevaló ifjú művész, nem állván a Mintarajziskola száraz, kisszerű oktatási módszerét (Székely Bertalan pedig - úgy mesélték később- legtehetségesebb növendékének tartotta Vaszaryt), előbb Münchenben, majd Párizsban képezte magát tovább. Szellemi függetlenségét, hamarosan kiderült - s ezt itt rögvest hangsúlyoznunk kell -, sem ott, sem másutt, még idehaza sem volt hajlandó feladni, sem fiatalon, sem érett művészként. Végül is nem múlékony irányzatokra függesztette tekintetét, mint kortársai közül számosan, művészi kapcsolata - a kezdeteket leszámítva - az eleven, teljes értékű élettel, az így felfogott művészettel s a tág természettel volt, egy-egy időben-térben távoli, vagy éppen újszerű művészi módszer, szemlélet, kísérlet csakis élményszerű vizuális tapasztalatként találhatott nála megértésre és elfogadásra. Az ilyen alkat, kivételes tehetség nemigen lehetett kedveltje a jobbára stiláris sémák után igazodó műtörténetnek, még kevésbé lehetett az, ha az új avagy újszerű - akár önrombolónak tűnő - élményszférák kifejezése utáni vágy vezeti ecsetjét, írótollát még hatvan-egynéhány évesen is. A magyar festészet enfant terrible-fe volt, írta róla jellemzésként a korabeli magyar szellemi élet francia ismerője, Francois Gachot.