Spanyol képek a Szépművészeti Múzeumban [antikvár]

A spanyol festészet még mindig az újszerűség iránti megkülönböztetett érdeklődésre tarthat számot. A történelmi körülmények alakulása folytán az Ibér-félsziget művészetét a nagy nemzeti művészetek közül talán utolsónak fedezték fel a múlt század elején, amikor 1808 után, a napóleoni háborúk következtében először került nagy mennyiségű spanyol műtárgy Londonban és Párizsban az európai piacra. Ez nem csak a háborús dúlás, hanem Bonaparte József (Spanyolország királya: 1808-13) felvilágosult intézkedéseinek eredménye is volt, annak, hogy feloszlatta a vallásos rendek nagy részét. A kolostorokból így addig soha nem látott mesterművek kerültek elő, melyek lehetővé tették a spanyol művészet múltjának megismerését. Vivant Denon, Napóleon művészeti szakértője úgy nyilatkozott, hogy bár a spanyol képek lágy színei megnyerték tetszését, de témájuk oly riasztó és szomorú, hogy az ember nem kíván belőlük egy egész gyűjteményt kialakítani. A művelt európai közvélemény a kompozíciókat mesterkéltnek, kiagyaltnak tartotta, s ez a felfogás - mint az egyik tendencia - az egész múlt század folyamán tovább élt. Théophil Gautier francia költő és kritikus még 1837-ben is feltehette a kérdést: Létezik egyáltalán spanyol iskola? A romantikával - mint másik tendencia - divatba jött a "hispanizmus", mely egyfajta színességet, egzotikumkeresést jelentett, s elsősorban írók és költők követték. A divat és a politikai érdeklődés összekapcsolódásának eredménye Lajos Fülöp "Spanyol Galériá"-ja, mely a maga korában - az 1848-as forradalmak előtt - a Louvre legnagyobb vonzerejét jelentette. Kialakult az az általános nézet, hgoy a spanyol festészet erőteljes kontrasztokon alapul, zord és nehézkes, mely azonban képes egyszerű és mindennapi embereknek és tárgyaknak egyfajta vallásos méltóságot kölcsönözni.