Szél szállít virágot [antikvár]

Fecske Csaba Színek és szavak (Dobog Zsuzsa képeiről és Dobog Béla verseiről) A művészet egyenlő a szépséggel. A szépség a lélek tápláléka. Kenyeres Zoltán szép kifejezésével: a lélek fényűzése. A művészet nélkülözhetetlenségét éppen a létezése bizonyítja. Gondoljanak csak bele, milyen elementáris igénye lehetett a homo sapiensnek a művészetre, ha már az emberiség csecsemő korában, úgy 20-30 ezer évvel ezelőtt, az ún. Magdaléni kultúra vadásza ecsetet eszkábált és festéket kotyvasztott és gyönyörű festményeket festett rideg barlangja falaira. Akkor, amikor a megélhetésért keményen meg kellett küzdenie, kezdetleges kő-szerszámaival elejteni a vadállatot, hogy élelme és ruhája legyen. Altamira és Lascaux csodálatos színvilágú barlangfestményei civilizációnk legnagyobb teljesítményei közé tartoznak, az Ember első igazi üzenete a világról. Dobog Zsuzsa e széplelkű, nehéz sorsú vadász-festő kései leszármazottja. Persze nem egyenes ági. Zsuzsa még nagyon fiatal, huszonéves. Ezt nem érdeméül hozom fel, csak megemlítem, olyan állapot, amelynek adományaival élni kell. Egy fiatalnak a Vezúv lávája folyik az ereiben, egy fiatalban télen is virágba borulnak a fák. Zsuzsa képeit, fiatalsága ellenére visszafogottnak érzem. Az ő képeit a mélabú párája lengi be. Nosztalgiázó és analizáló alkat. Érzelmes. Távol áll tőle a harsányság, nem kiríni akar, hanem hatni. A maga finom eszközeivel. Szelíden invitál minket titkokkal teli birodalmába. Vonalak, foltok jeleit helyezi el a vásznon és papíron, ha ezek a jelek élményanyagot szabadítanak föl bennünk, nyert ügye van: vettük az üzenetét. Ráérzünk, rácsodálkozunk valamire. Mert a művészet a rácsodálkozás tudománya. Zsuzsában megvan a rácsodálkozás képessége. Úgy tud nézni a tárgyakra, teszem azt a kukoricacsőre, hogy világok indulnak meg benne, asszociációk sora szabadul fel.