Szikora Tamás [antikvár]

Számos emlék idéződik fel bennem Szikora Tamással beszélget Marton Éva 1962-ben kezdte meg egyetemi éveit Leningrádban. Ennek akkor még semmi köze sem volt későbbi festészetéhez. Mikorra nyúlik vissza a rajzoláshoz, festészethez való vágy? Ameddig vissza tudok emlékezni, mindig festettem. Öt éves sem voltam, amikor lefestettem nagyapámat, nagyanyámat, a régi házat. Iskolásként különböző képzőművészeti szakkörökben tanultam. Berki Nándor és Diószegi Balázs voltak első meghatározó tanáraim. Úgy emlékszem, mindig festő akartam lenni. Ha valakiben ennyire erős a festés utáni vágy, miképpen győzhet mégis az atyai akarat a továbbtanulásban? Tizenkilenc éves vidéki fiú voltam. Apám, bár nem tiltotta hogy művészettel foglalkozzam, de jobban örült volna, ha van egy szakmám. Tudtam, olyan erős bennem a festés utáni vágy, hogy nem lehet erről az útról eltéríteni, tehát engedelmeskedtem. Leningrádba mentem tanulni a kohómérnöki karra, de úgy éreztem, maga az utazás is a szabadságomat, önállóságomat erősíti. Abban az időben, 1962-ben a Szovjetunió mégsem a szabadsággal lehetett egyenlő. Számomra mégis azt jelentette. Öt-hat év ösztöndíj külföldön. Rengeteg utazás. Ekkor jutottam el Tallinba, Közép-Orosz- országba, Prágába. A fiatalságom is ezt a mérhetetlen fokú szabadságérzetet erősítette. Hosszú idő óta Szikora Tamás képeit a „dobozok" jellemzik.