Szőnyi [antikvár]

Részlet a könyvből: "A két világháború közötti magyar képzőművészet egyik meghatározó mestere volt. A húszas években olajképekkel, rézkarcokkal induló pályája több kortársát ösztönözte hasonló stiláris megoldásokra. Első korszakának szinte szobrászilag modellált aktjai, tektonikus részletei, a hangsúlyos, szimbolikusnak tetsző mozdulatok bizonyos neoklasszicista irányba mutatnak. az erősen megvilágított sárgásbarna testek, a környezet sötét árnyékainak ellentéte, szinte plasztikus különválásuk, rézkarcainak hasonló kompozicionális, fény-árnyékra épülő felfogása, festményeivel rímelő figurativitása többek munkáján követhető volt. "1921-ben festett Önarcképe az első mű, ami fontos állomás fejlődésében, korai stílusának erényeivel és hibáival. A bal profilt mutató, zöldes-barnás-feketés kép keményen, rajzosan, rostokra szedve szét adja vissza a formákat.Traktálásában szinte grafikai jellegű. Ezzel kezdődött az évekig tartó stílusperiódus, mely többnyire oldottabban, de hasonló módon jelentkezett, s mely fiatal kortársaira szinte megbabonázó erővel hatott; Aba-Novák Vilmos, Patkó Károly, Istokovits Kálmán, Korb Erzsébet és mások habozás és feltétel nélküli követték. A harmincadik életévét még be nem töltött művész egy szép napon arra ébredt, hogy szándéka ellenére iskolát teremtett" - jellemzi ezt az időszakot Genthon István. Szőnyi első korszakát tápláló forrásként említi a szakirodalom Ferenczy Károlyt, Nagybányát, illetve főként Uitz formaalakítását. Csakhogy Szőnyinél nem sokáig maradtak meg a kezdeti jellegzetességek. A harmincas évektől rátalált temperatechnikájával arra a sajátos stílusra, amellyel gouache-sajt, akvarelljeit is készítve egyéni jegyeivel végérvényesen beírta nevét a magyar művészet történetébe. Lyka Károly közelítése szerint ettől kezdve "Fontos szerep jutott képein a színnek. A festési elemek közül övé a vezető szerep. Ritka erővel végzi azt a feladatot, amit mások képein a plasztikai elemek szoktak végezni: nagy határozottsággal érezteti a formákat is. Némely képén, így a Duna nagy kanyarulatáról festett művein a levegőég fényjelenségei világító erővel ragyognak fel a angy víz tükrén. Viszont falusi jelenetein a színharmónia mélyre fogott, rendkívül tömör, sohasem hat szándékoltnak, mindig megnyugtatón magától értetődő, a valóság szülöttje."