Üdvösségünk [antikvár]

A katalógusa bevezetőjéül festő barátom maga szedte egybe «Vallomását». Pontos, kimerítő, handa-banda nélküli, nem fölkért kritikus érthetetlen csűrés-csavarása. S miért ne, ha maga is el tudta sorolni: akarásainak egymásutánját. Senki más, a legjobb esszéíró se rakta volna így mozaikba az összeálló kövecseket. Miért ne lehetne a festő a saját maga «hiénája»? Néhány műtörténész vallotta magát annak a dolgozómban: mi csak rágódunk a művész holta után annak a hagyatékán. A keselyű-hasonlat se rossz: ahol a dög, oda gyűlnek a sasok is. Szent Ágostont ki vallathatta volna ki zamatosabban saját magánál? A háttérben rezdülő mozgásokig. Csak a sznobnak gyanús: miért nem a szokásos, vagy elvárt újságíró sorolja el, mit illik belelátnia a keresztútba. Nem mer véleményezni, mielőtt nem tájékozódott a hivatalos állásfoglalásról, melyik skatulyákból valók a helyezettség szempontjai.