Új kollázsok [antikvár]

Részlet: A kubista festészet törvényt kereső, általánosító törekvésében lemondott az egyedi megjelenítésről. A „valóságdarabkák" beépítése reagálás volt az ezt követő ösztönös vészjelzésre, egyúttal egy olyan gesztus, mely feltárta a kollázs-műfaj fejlődésének szédítő távlatait. A festménybe ragasztott papírdarabok elindítottak egy folyamatot, amely a szellem teljes felszabadításához vezetett és néhány évtized múltán az eredeti ötlet kontinenseket átívelő műveletté szélesedett. A kollázs-elv látványos kibontakozása egyúttal a síkban látás, síkban festés forradalmi tettét eredményezte. A tér problematikája természetesen nem tűnt el a vizuális művészetek köréből, csupán az addigiaktól lényegesen különböző megközelítés folytán a harmadik dimenzió tényleges bevonásával az illúzió síkjáról áttevődött a valóságos, kézzelfogható anyagi forma régiójába. Giorgio de Chirico metafizikus távlatait és a szürrealisták „mesterséges" és „kozmikus" térérzékeltetését kivéve, a festészet síkkompozíciós korszakába lépett. A hordozófelület, a vászon, a fal síkja egyben az alkotó teremtette látvány síkja. Ennek következtében, valamennyi elem egyenrangú, úgy a megfestett-megrajzolt, mint a külvilágból származó elemeket tekintve. Ezek a kivitelezés folyamatában résztvevő foltok, anyagok és egyéb kompozíciós elemek mozgása-mozgatása, a kompozíción belüli kölcsönös viszonyuk kialakításának mechanizmusa által döntően hozzájárult az új típusú alkotói módszer kidolgozásához. A festő készen láthatja művét az elemek rögzítése előtt. A kompozíció végső egyensúlyának megtalálásáig még minden mozdítható, változtatható. A felelősség nem nehezedik olyan súllyal az alkotóra, ugyanakkor a variációk lehetősége végtelen, mint a régi csendélet-festőknél, kik hetekig állították be a két-három elemből álló modellt. Ahhoz, hogy az illúzióhoz a trompe l'oeil furfangosságához szokott nézőben ez az új típusú festészet izgalmat keltsen, az elemek új viszonyrendszerének váratlan fordulataira, meglepő társításokra volt szükség.