Vergilius a csatornákban [antikvár]

A FÁK ÁGAI MOZDULATLANOK, nyár, a késő esti órákban is fülledt levegő tapad a csillagokra. Tamás átlépett a kollégium legfelső emeletén lévő szobájának alacsony ablakpárkányán, és szokásos sétájára indult a lakatlan termek előtti széles teraszon. Akkor lett figyelmes a szemközti épület egyik megvilágított szobájára, amelyben kellemes világosbarna színhullámok áradtak szét két lámpaernyőből. E tompa és lágy tónusban a bútorok nehezen kivehetőek; valamilyen alig látható polcrendszer takarta a falakat, mindenféle díszekkel, apró növényekkel, redőzött sálakkal, kisméretű, bekeretezett vagy keretek nélkül megtámasztott képekkel, szabálytalanságában is otthonos elrendezésben -mindezek női kezeket sejtettek. S mintha éppen most ment volna ki valaki, Tamás tehát várt a terasz egy szegletének árnyékában meghúzódva, következő cigarettájára gyújtva, türelmesen, újabbnál újabb részleteket felfedezve. Az átelleni épület helyzetét is próbálta bemérni, mert a kollégium utcájából az nem tűnt fel eddig. Pedig ott kell lennie! Egy pillanatban úgy vélte, az előreáramló fények intenzitása egy rezdüléssel erőteljesebb (árny suhant át?); közben azt mérlegelte, ez a szemközti szoba akár az otthona is lehetne, talán az is, csak eddig rejtve előtte, mint annyi minden más. Aztán lassan megfordult, kihozta vörösborát, kortyolgatott belőle, s úgy remélte, időközben megjelenhet az a titokzatos személy is, talán leül abba a mély karosszékbe, és egy könyvet emel az ölébe arról a háromlábú, márványozott fedelű asztalkáról, amelyen amúgy iratcsomók, különböző méretű fésűk és zöldes színű illatszeres üvegek voltak.