Casanova napja [antikvár]

A legnagyobb öröm, ami pedagógust érhet, ha a volt tanítványtól tanulhat. Mostanában ezt teszem, többrendbelileg. Hagymás István - saját bevallása szerint - öt éven át hallgatta előadásaimat Debrecenben. Kellene emlékeznem rá, de a sok-sok arc közül, amelyből mindből értő és lelkes szempár sugárzott rám annak idején, nem tudom már kiválasztani az övét. Aztán egyszer csak újra felbukkant az életemben, tavaly, egy nyári népfőiskolai táborban, Pécsett, s mint ismerős köszöntött. Én ráismertem. Nem az arcvonásai, hanem a mentalitása alapján. Hagymás István rendkívüli képességű fiatalember, s nem kis büszkeséggel töltene el, ha megtudnám, hogy erre én hívtam fel először a világ figyelmét. Amit Casanova-elemzésével most felkínál nekünk, az páratlan értékű művelődéstörténeti csemege. A hetvenes években Debrecenben nem esett szó - vagy legfeljebb marginálisan - filmművészetről, Fellininek pedig talán még a nevét sem említettem. Nem azért, mintha nem tartottam volna - s tartanám ma is rendkívüli jelenségnek, hanem egyszerűen azért, mert másfajta, képző- és iparművészeti értékek elemzése volt az akkori feladatunk. Több ezer éves múltra visszatekintő asztrálmítoszi apparátust közvetlenül „rápróbálni" mai keletű műalkotásokra - ez akkoriban nyilván nagy merészségnek tűnt. Mi ott és akkor Picassoig és Chagallig jutottunk el a múltból mába tartó úton, s a részletesen feldolgozott példa természetesen már akkor is Csontváry volt. Azóta sok víz lefolyt Eurázsia épp hogy még agyon nem szennyezett-szabályozott folyóin. És a nyolcvanas évek elejétől egyszer csak elkezdtek szaporodni a visszajelzések. Winkler Zoltán Aranyballadáiban, Szabó Gyula Madách remekművében, Az ember tragédiájában mutatta ki a nevezett asztrálmítoszi keretrendszer működését. Makoldi Sándor, Szántai Lajos, majd Kosztecz Sándor a népművészet örök értékű alkotásait vette figyelembe. Az eredmény: sikersorozat. Magam - talán az ő sikereiktől is sarkallva - Bornemissza Péter (Magyar Elektra), Fazekas Mihály (Lúdas Matyi), Katona József (Bánk bán), Vörösmarty Mihály (Csongor és Tünde), Arany János (Toldi), megint csak Madách (Az ember tragédiája - váltott nézőpontból) után Balázs Bélával (A kékszakállú herceg vára) átléptem a XX. századba, hogy utóbb Bartókig (Cantata profana) és Kodályig (Háry János), szóval jóformán egészen napjainkig s egy másik művészeti ágig, a zenéig is elmerészkedjem. Hagymás István azonban mindezekből a próbálkozásokból már szükségképpen kimaradt. Hivatása ugyanis hazaszólította Szlovéniába, s ezzel újra országhatár került közénk. Magában érlelte hát művét, amellyel most, hogy bőséges öröm és kínlódás után végre egyes-egyedül világra hozta, íme, megörvendeztetett bennünket.