Különben dühbe jövök [antikvár]

A nyolcvanadik születésnapomon időrendben ez a telefonhívás érkezett utolsónak. Mire hazaértem az étteremben rendezett ünnepségről, lekéstem a „vörös pecsenye" játékról „kisebbik", 1 méter 90 centis unokámmal, akit ugyanúgy hívnak, mint engem. Aztán a késői óra ellenére nyugtalanul járkálni kezdtem fel-alá a lakásban, mintha várnék valamire. Vagy valakire. Egyedül voltam. A feleségem már aludt, és a fiaim meg az unokáim is, ki-ki odahaza, a saját otthonában. Én nem aludtam. A telefonhívás nem ért váratlanul. Beleszóltam: - Halló! A vonal másik végén ismerős, mély hang üdvözölt. - Isten éltessen, Carlo!