A fények makacs dolgok - CD-vel [antikvár]

Negatív A családi fényképek kizárólag mosolygós arcokat örökítenek meg. Születésnapot, karácsonyt, esküvőket, nyaralásokat. Az emberek mindig életük boldog perceit fotózzák le, mintha más nem is létezne. Ha valaki átnézné a családi fotóalbumokat, arra a következtetésre jutna, hogy vidáman és gondtalanul élünk, tragédiák nélkül. Senki sem örökít meg olyasmit, amit el akar felejteni. Ha kigyullad a házunk, mit mentünk ki először a macska, az ékszerteknős és a nagymama után? A családi fotókat. Valamiért szeretjük konzerválni a mtiitat, szeretjük megmutatni, hogy „itt voltam, léteztem, fiatal voltam és boldog", ráadásul valaki számára voltam annyira fontos, hogy megörökítsen. Legalább egy pillanatra. Közben beköszöntött a digitális korszak és minden más lett. A fotózás hobbija az emberek lételemévé vált. A turisták lefényképeznek mindent. Mindenre lőnek, ami mozog. Már meg sem nézik, amit látnak (illetve nem látnak), csak a fényképek készülnek kereskedelmi mennyiségben. Ezeken a képeken persze nem a Dávid szobor vagy az Eilfel-torony dominál, hanem a többi turista belógó kamerája. Aztán otthon meg lehet mutatni, hogy mit láttunk. Pedig tulajdonképpen nem is láttuk, csak lefényképeztük. Egy igazi turista csak kamerával az arca előtt vág neki egy ismeretlen városnak. A jelentéktelennek tűnő apróságokról nemigen készítenek képeket, pedig valójában ezek a dolgok tükrözik az életünket. A sajtreszelő, a konyhai hangyacsapda vagy akár egy zongorahtír is a mindennapok része, az emberek ilyesmit valahogy mégsem fényképeznek le. Pedig a lényeg a részletekben rejtőzik. Htísz éve foglalkozom fotográfiával. Ez alatt a htász év alatt történt egy s más, de a digitális forradalom mindent megváltoztatott. Enyhén szólva megjelent a konkurencia. A mobi-lománia mindent elsöpört. 40 éves koromra a szakmám gyakorlatilag megszűnt, és én még csak nem is tehetek róla. Manapság nem mobil a mobil, ha nincs benne fényképezőgép. A mobilok száma pedig meghaladja a teljes magyar népességét, a csecsemőket is beleszámítva. A 10 millió fényképész országa lettünk, és akkor a bolygó összlakosságáról még nem is ejtettünk szót. Mindenki potenciális fotóssá vált a kisiskolástól a nyugdíjasklubok jámbor nagypapájáig. Nem telik el tígy nap, hogy ne fényképeznénk le valamit. Bezártak a fotólaborok, leállt a filmgyártás, megszűnt a szelektáló erő. A digitalizáció és az internet megteremtette azt a lehetőséget, hogy bárkiből lehet fotográfus, zeneszerző, újságíró, vágó, grafikus vagy bármi. Értékválság, mondhatnám, de a világ már csak ilyen. A változások nélkül nagyon unatkoznánk. Ezeket a képeket véletlenül csináltam az elmtilt htisz évben, mondhatni melléktermékek. Nem gondoltam, hogy valaha is megjelennek nyomtatásban. De most itt a ragyogó alkalom, tigyse leszek többé negyven éves. Direkt olyan képeket válogattam össze, amelyek negatívra készültek, halvány jelzésértékű nosztalgiából, de ennek is vége, az analógnak befellegzett. Jó móka volt. Nem hiszem, hogy valaha fogok még filmre fényképezni. De a fotó persze örök és megbonthatatlan, teljesen mindegy, hogy ezüst-halogenid szemcsékből vagy pixelekből van összerakva. Minden szerzőnek hálás vagyok, hogy részt vett ebben a profán játékban és szöveget írt a képeimhez. Nem is olyan könnyű találni negyven írástudó embert. Főleg manapság Hegedűs Ákos/morpho Budapest, 2012. június 7. Lábjegyzet: A fenti törzsanyag Ntkolaj Georgievtöl, illetve Klaus Heínemanntól származó idézeteket még nyomokban sem tartalmaz.