A Magyar Állami Népi Együttes [antikvár]

Maácz László '•.U' Bevezető A második világháborút követő első években, a romba döntött országok újjáépítésének korszakában új színfoltok tűntek fel a népi demokratikus államok kulturális életében: hivatásos folklór-együttesek. Születésüket a kialakuló új társadalmi rend mindenütt elősegítette, szervezeti formájuk és művészeti célkitűzéseik kialakításához pedig sok helyütt hozzájárult a már korábban is működő szovjet együttesek ösztönző példája. A frissen alakuló társulatok természetesen hazájuk, népük művészeti tradíciójához kötődtek, a szellemi kultúra évszázados értékeit megőrző néphagyományhoz. Nem történt ez másként a lassan negyedszázados jubileumához közeledő Magyar Állami Népi EgyüttesseA. sem: ma ismert arculatát kezdettől fogva meghatározták a magyar folklór különböző értékei, táji változatai, s nem kevésbé a magyar művelődéstörténet más, főleg zenei hagyományai. Érdemes egy pillantást vetnünk ezekre az összetevőkre, így jutunk közelebb az együttes alaposabb megismeréséhez, műsorainak jobb megértéséhez is. A népművészet iránti érdeklődés első nagy hulláma Magyarországon csakúgy, mint Európa számos más országában is a XVIII. századi nemzeti küzdelmekhez, majd a múlt századi nemzeti felszabadító mozgalmakhoz, a haladó társadalmi változásokat sürgető reformmozgalomhoz kapcsolódott. Közismert tény, hogy a hazai népköltészet kutatása — költőink és reformereink közreműködésével — éppen a szabadságharcot megelőző időszakban vett lendületet. Nem titok az sem, hogy a különböző zenei stílushatásokat eggyé olvasztó népies műzene, az ún. verbunkos zene, ugyancsak a reformkor társadahni közegében indult virágzásnak. Kevésbé ismert tény talán, hogy ugyanez az éltető társadalmi légkör nemzeti tánckultúránkra is ráirányította a figyelmet. Igaz, ezt az érdeklődést nem fémjelezhették olyan személyiségek, mint a híres cigányprímás, Bihari János, a népies műzenéből gyakran merítő Liszt Ferenc, vagy a népdalokat később is szívesen gyűjtögető Arany János, mégis valóságos művészeti tömegmozgalom sarjadt belőle. Az első magyar mezőgazdasági szakiskola, a keszthelyi Georgikon, növendékei már a század első évtizedeiben szinte rendszeresen tartottak pásztortánc-bemutatókat különböző ünnepélyeiken. Később még inkább erősödött a törekvés a nemzeti táncok megőrzésére, különösen a kulturális megújhodásért küzdő színtársulatok és a reformkori ifjúság körében. Ez volt az az idő — a szabadságharcot megelőző évtizedekben —, amikor a csárdás, nemzeti párostáncunk, már formavilágában is kialakult, s híre-neve az országon kívül is terjedni kezdett. S ez volt az a korszak, amelyben a vándor színtársulatok színészei versenyre keltek a budapesti báltermek fiataljaival a különböző néptáncok bemutatásában — táncukkal is nemegyszer tiltakozva a németesítő kulturális és politikai törekvések ellen. A korai népművészeti mozgaknak progresszív politikai tartalma érthetővé teszi, hogy miért nem támadt hosszú időre folytatásuk a szabadságharc bukása után. Nemcsak a „legrebellisebb" Kos-suth-nóta, hanem általában minden magyar dal, sőt tánc is gyanússá, nemkívánatossá vált. Évtizedekre volt szükség, míg a tudományos kutatás, majd később a népművészet szélesebb körű társadalmi kultusza ismét erőre kaphatott. Afról persze a századforduló előtt aligha lehetett szó, hogy a folklórkutatás, a társadalmi mozgalom és a hivatásos művészet erőfeszítései egybehangoltan, egymás eredményeire támaszkodva alakuljanak. Sorra megjelentek ugyan a különböző népköltési gyűjtemények, a paraszti hitvilágot és népszokásokat vizsgáló monográfiák, de tőlük függetlenül, többnyire elszórtan, spontán-amatőr formában jelentkeztek csak a folklór igényű színpadi fel-