A világ legszebb nemzeti parkjai [antikvár]

Bevezetés Isőként Észak-Amerikában és Ausztráliában érezték szükségét annak (másképpen fogalmazva: engedhették meg maguknak azt a luxust), hogy legalább némileg visszafogják a megművelt földek terjeszkedését. A példát az afrika gyarmatok követték, ahol a természetnek immár nem csak az energiaforrásait akarták kiaknázni, hanem a cso dálatra méltó értékeit megőrizni is. Európa csupán a 20 század elején csatlakozott ehhez a mozgalomhoz - eleinte amerikai mintára, kisvártatva azonban a maga útját kezdte járni, mivel itt figyelembe kellett venni a földrész jóval nagyobb népsűrűségét. A fentiek ellenére az Óvilág két tekintetben is úttörő szerepet vállalt: először is itt született meg a természetvédelem eszméje azon területek megőrzésére, melyek minden olyan embert gyönyörködtetnek, akinek „van szeme a látásra és szíve az élvezetre", ahogyan William Wordsworth angol költő fogalmazta meg szeretett Tóvi-dékéről szóló útikönyvében. Másodszor itt tettek először kísérletet a pusztulásnak indult erdők megmentésére (a német Drachenfels természetvédelmi területet már 1822-ben megalapították). Maga a „nemzeti park" kifejezés viszont az Újvilágban született meg. Hivatalosan 1875-ben alkalmazták először a mlchigani Mackinac park alapításakor, a legelső igazi nemzeti parknak mégis az 1872-ben „az emberek javára és tetszésére" létrehozott Yellowstone-t tekintik Amerikában. Az úttörő létesítmények közé tartozik még a Royal Park Sydneyben (1879), a Banff a kanadai Al-berta államban (1885), valamint a Kruger Dél-Afrikában (1898). Európában a svéd Sarek volt a legelső (amely ma már a hatalmas Lappföldi Világörökségi Terület része) 1909-ben. Ázsia jóval később csatlakozott a nemzetközi mozgalomhoz, noha valójában már előbb elkezdte a természetvédelmet: a mongóliai Bogd Khan hegyet lényegében már 1778-ban nemzeti parkká nyilvánították. A természetvédelem fogalma a továbbiakban nyilvánvalóan fejlődött (a könyvünkben található példák ezt a földrajzi és időbeli fejlődést is illusztrálják) és bővült -kezdve azzal az elképzeléssel, miszerint a park olyan védett élőhely, ahol emberek is tevékenykedhetnek és szórakozhatnak, addig, amely a parkot érintetlenül hagyott vadonnak tekinti, ahol az emberek legfeljebb megfigyelőként haladhatnak keresztül. Az egyes országok különbözőképpen (és nem mindig sikeresen) értelmezték a környezetvédelem fogalmát az általuk legmegfelelőbbnek tartott anyagi forrásokra támaszkodva. 1948-ban aztán megalakult a Természetvédelmi Világszövetség (lUCN), melynek székhelye a svájci Gland-ban van. Ez tartja számon a veszélyeztetett fajokat az ün. Vörös Listán, kategorizálja a védett területeket (és szükség esetén módosítja a besorolásukat az 1981-ben létrehozott adatbázisban), modelleket és irányelveket dolgoz ki. Bolygónk jelenlegi állapotában sajnos a korlátozott mértékű természetvédelem nem akadályozhatja meg, legfeljebb valamelyest fékezheti a természetes életterek és az élővilág sokféleségének hanyatlását. Rájöttek arra is, hogy a határokon átnyúló nemzetközi védett területeket is létre kell hozni a flóra és a fauna szabadabb gyarapodása és terjeszkedése érdekében, s hogy egyes, már kihalással fenyegetett területeket visz-szanyerjünk a természet számára. Erre a felfedezésre Észak-Amerikában került sor amikor 1932-ben létrehozták az első nemzetközi parkot a kanadai Waterton Lakes és a szomszédos amerikai Glacier Park egyesítésével a Sziklás-hegységben (az új képződményt eleinte „békeparknak" nevezték). Jelenleg ez a természetvédelmi harc új frontja: az lUCN 2007-es listáján 227 nemzetkőzi park szerepel, összesen 4,6 millió km^-nyi területtel - ez nem teljesen valós adat, mivel némelyik még csak papíron létezik. AZ lUCN irányelvei hangsúlyozzák a szélesebb körű. a helyi lakosságot fokozottabban bevonó irányítás, egyben a méltányosabb költségmegosztás szükségességét. Ez elősegítheti a japán Aicsiben megfogalmazott, a 2010-es évtizedre vonatkozó biodiverzitási stratégia megvalósítását: célul tűzték ki a szárazföld 17. a világtengerek 10%-os megóvását. A 2014-es hivatalos jelentés szerint az előbbiből már 15,4% megvalósult (hála elsősorban a Latin-Amerikában elért előrehaladásnak), míg az utóbbiból csupán 3,4% (e tekintetben Új-Kaledónia járt az élen). Összesen 32 millió km^-nyi területről van szó, ami nagy előrelépést jelentene az 1990-es 13,4 millióhoz képest.