Fények által homályosan [antikvár]

Azt hinné az ember, hogy amit lát, az annyira konkrét, annyira tárgyszerű, hogy minden gondolatát és érzését lebilincseli: a nyers valóság, a felfedezés újdonsága vagy akár a vizuális formák érzéki vonzása - a szem tőrbeesik, azaz elmerülünk a képben és csak az lesz az érdekes, amit látunk. A fotóművészet azonban kezdettől fogva azzal varázsolta el a nézőt, hogy - észrevétlenül - a képfelszínen túlra engedte a néző tekintetét: arra is fel tudta hívni a figyelmét, ami nincs a képen (de még a leképezett tárgyak/emberek között sincs), aminek mozaikjai saját, belső képtárából bukkannak fel - a látvány hatására. Mondhatnám, a kettő együtt fog meg: az, ami látható és az, ami tárgyszerűen nem érhető tetten. Persze csak akkor, ha olyan a fotó, hogy kiprovokálja a nézőből belső világában hordott, többnyire általa sem ismert képmozaikjait. Mondhatnánk, minden kép ilyen, végülis a látható/láthatatlan egyensúlya teszi a festményt is művészivé. A fotó azonban mégis radikálisan más: a tárgyszerű felé tolja el ezt az egyensúlyt, a néző elsődleges élménye a "mit mutat", s a tárgyi hitel, a dokumentumjelleg elfedi a műélmény hatását: egy vasszerkezetet nézünk - ahogyan még sohasem láttuk - (mint pl. az óbudai Gázgyár haláláról készült sorozatban), s azzal vagyunk elfoglalva, hogy "jé, mik vannak".