Ha tudnám meddig élek [antikvár]

Részlet a 6. oldalról: Jó volna itt maradni Jó volna itt maradni ezen a nyári teraszon végleg. Én nem érezném börtönnek ezt a kertet, nem zavarna a rigó-zene és azt sem bánnám ha örökre a fülembe fészkelnének megörökölt erdőm énekesmadarai. Könyveket sem olvasnék itt, ahol városi fásultságomat nem tudja föloldozni a biblia sem. Hisz itt van az Isten minden levélrezdülésben, és a lombok közötti fénytörés ragyogásával föl lehetne díszíteni egy templomot is. Mégis szorongok. Itt, ahol a tökéletes rend uralkodik kívülálló vagyok, városi látogató, akinek már ijesztő vadállatnak tűnhet egy szöcske is és eltunyult testének az arasznál nagyobb kiszögellés már izomlázas kaptató. Én itt szeretnék maradni, ahol sövény-bunkerek védenek a város közeledő frontvonalaitól. A hitemet sem hagynám el itt, ahol tényleg szabaddá tesz az Isten és magasan van az égbolt fölöttem, mint egy katedrális mennyezete. De tudom, te hazahívnál, hisz így is egész nyáron viselted melled fölött az amulettben a turista busz ablakába rámázott arcomat. S mint egy kísérleti madarat, meggyűrűztél a mobiltelefonoddal, hogy utolérjen - bárhol vagyok - parabolaantennás ellenőrző rendszered. Megszökni nem tudok, nem takarna már el a nádas szeles vadonja, mint egykor a legendává nemesedett betyárokat. És a határtalan síkság is véget érne valahol lehet hogy kiszaladnék egy autópályára, hogy újra fölszippantsa véremet a város betonja. Ne félj, ha vége a szezonnak, összecsukom a kerti széket és elindulok hozzád itt hagyom ezt a sövénnyel védett zöld kápolnát, elhanyagolt kertemet és elindulok hozzád, fülemben rigóénekkel imádkozó diófák susmorognak hazáig.