Mi szocialisták [antikvár]

részlet Megtanultam félni a jubileumi esztendőktől. Riaszt a veszély, hogv „Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal hozza koszorúit." Manapság még inkább félő, hogy kinek-kinek saját ünnepe születik, dolgoznak a retusőrök, újraírják a múltat, és a békés közösségkovácsoló emlékezés helyett ádáz acsarkodók esnek egymásnak. Ez a könyv más. A jó könyveknek dolguk van a világban, attól és azért jók. A kötet, amelyet most kezükben tartanak, első pillantásra csak egy bravúrosan szerkesztett fotóalbum, de valójában több annál. Dolga (azt is mondhatnám: küldetése) van a mi magyar világunkban. Arra késztet, hogy gondolatban, érzelmektől és indulatoktól sem mentesen, de természetesen a napi eseményeken már felülemelkedve, adott és kapott sebeket nem fájlalva újraéljük az elmúlt húsz esztendőt. A magyar társadalom s abban soha meg nem tagadható jelenléttel a magyar baloldal, a szocialisták elmúlt két évtizedét. Különös ez a könyv. A teljesség igénye nélkül készült, és némelykor a társadalomtudományok módszertanát, kötelező szabályait nagyvonalúan, de szükségszerűen átlépve - számomra mégis hitelesnek és a megélt, átélt, véglgküzdött idők pontos nyomatának tűnik. A könyvet lapozva az alkotók ösztönzésére ebből az eszenciából nekünk magunknak kell kibontanunk, újrateremtenünk az elmúlt húsz évet. Mert ez furcsa könyv is egyúttal. Nem ítél és nem minősít, ítélni és minősíteni nekünk kell, magyar baloldaliaknak. Azoknak, akik létrehozták a Magyar Szocialista Pártot, és azoknak, akikért létrejött. Mindenkinek, aki ott volt a történelmi pillanatokban, mindenkinek, aki kitartott máig, aki csatlakozott, aki azóta felnőtté érve közösséget keresett és talált a szocialisták között, ítélni és értékelni pedig kötelező, mert ebben a kötetben azt olvastam, hogy új időszámítás kezdődik a világban, Európában, nálunk, a baloldalon. Ezzel a szerzők nem állítanak semmi újat (hiszen többen és sokszor leírták már), az új időszámítás azonban csak a régire épített folytonosság lehet. Tudni kell, honnan indultunk, emlékezni kell, hogy milyen akarat jelölte ki a helyünket az új magyar demokráciában, a harmadik Magyar Köztársaságban. Emlékeznünk és emlékeztetnünk kell arra, hogy az akkor közelivé vált jövőt mi szociális piacgazdaságként akartuk meghatározni. De az emlékezés napjaiban is tudnunk kell, hogy a társadalom kettészakadását megakadályozni nem volt erőnk. Mi a baloldalon a rendszerváltás Idején azt a célt tűztük ki, hogy közelítsünk a múlt század közepétől a boldogabb országokban kialakult kétharmados társadalmi modellhez, ahol a lakosság kétharmada magától értetődően részesül a kulturális, művelődési és anyagi javakból, az alsó egyharmad végleges leszakadását pedig a szociálpolitikai, oktatási eszközök, fejlesztések akadályozzák meg. Én ennél baloldalibb programot nem ismerek, és ha most, húsz év után azt vizsgáljuk, hogy mennyire voltunk sikeresek kormányon és ellenzékben, akkor föl kell mérnünk, hogy ehhez a kétharmados modellhez közeledtünk-e. Sajnos nem. Magyarországon az alsó és felső egyharmad közötti jövedelemkülönbségek szinte folyamatosan nőttek, és a társadalomkutatók szerint másfél, két millió ember él szegénységben, és Idézi föl ismét József Attila szavait: „retteg a szegénytől a gazdag és a gazdagtól fél a szegény" Mi rontottuk el? Nem tudtunk élni azzal a lehetőséggel, hogy az évtizedeken át látens szocialista-szociáldemokrata gondolkodást társadalomszervező erővé növeljük? Ennél nehezebb kimondani, hogy a céljainkhoz vezető út hosszabb és fájdalmasabb, mint reméltük, iszonyúan sok munkát, kitartást és hitet kíván, de nem reménytelen. Nem vagyunk esélytelenek, mert nem vagyunk egyedül. A kétharmados társadalom megvalósulása messzebbre sodródott ugyan, de két évtized alatt valósággá vált az, amiről a szocialista párt megalakulásának óráiban távoli jövőként gondolkodtunk csupán: tagjai vagyunk az Európai uniónak. A sorsom lehetővé tette, hogy ennek a történelmi lépésnek részese, az első magyar európai parlamenti delegáció képviselője lehessek. Természetesen nem szeretném a könyv küldetését szemé-