Öreg fák [antikvár]

Réges-régen kezdtem el az ismerkedést az erdővel. Még iskolás sem voltam, amikor elvittek vasárnapi kirándulásokra a budai hegyekbe: ott láttam először erdőt. Régen volt, és mégis teljes elevenséggel él bennem a kíváncsiságnak, a meglepetésnek, az elcsodálkozásnak - meg egy kis félelemnek - az a sajátosan gyermeki keveréke, amelyet akkor éreztem. A kíváncsiság változatlanul él bennem ma is; a meglepetés minden alkalommal meg-megújul, valahányszor az erdőt járom; az elcsodálkozásból csodálat lett; csak a félelem maradt el és a többi érzés mély, odaadó szeretetben egyesült. A kíváncsiság hamarosan megfogalmazott kérdésekkel jelentkezett: Miért sima és világos az egyik fa törzse? Miért sötét és össze-vissza repedezett kérgű a másiké? Honnan tudja mindegyik fa, hogy milyen alakú leveleket kell hajtania és honnan tudja, hogy mikor kell újra kibontani a rügyeit? Vég nélkül tudnám felsorolni a hasonló kérdéseket, amelyeket az erdő már az első találkozáskor feladott. A válaszok, amelyeket a felnőtt családtagok, majd az iskolában a tanítók adtak, nem mindig elégítették ki teljesen kíváncsiságomat, nem oszlatták el véglegesen a kételyeimet; sőt, egyes válaszok újabb kérdéseket szültek.