Részidők [antikvár]

Mint afféle szakmája iránt elfogult tévést, az írott sajtóban olvasható interjúk jobbára egyszerű kérdőívekre emlékeztetnek. Az még a szerencsésebbik eset, amikor szűkszavú kérdésekre kifejtő válaszok következnek, míg egy újabb kérdés továbblendíti a beszélgetést". Idézőjelet használok, hiszen ezek beszélgetésnek egyáltalán nem nevezhetők: a valódi beszélgetésben a kérdező reagál a hallottakra, véleménye van, melyet szóvá is tesz, ellenérvei lehetnek, azokat ki is fejtheti, és mindebből következhet a válasz az interjú alanyától.Régi meggyőződésem - és ebben senki nem tudott még megingatni -, hogy a nyomtatott sajtó interjúinak kevés köze van a valóságos beszélgetésekhez. A valóságos beszélgetésre alighanem akkor kerül sor, amikor az újságíró felveszi az interjút; az, amit ír belőle, már csak esszenciája a korábban elhangzottaknak. Az interjú készítője kurtábbra fogja saját szerepét (dicséretes dolog), stilizálja, rendberakja beszélgetőtársának mondandóját (ugyancsak helyénvaló), így alakul ki a végtermék.Nézetem szerint a jó televíziós beszélgetés - felőlem hívhatjuk interjúnak is - sokkal inkább a valóságot közvetíti, még akkor is, ha felvételre készül és utóbb megvágható. Újra mondom: a JÓ beszélgetésről szólok. Mert a mai gyakorlatban bizony mindennapos, hogy a kérdező valóban csak kérdez, nincs mit hozzáfűznie, nincs miről vitatkoznia, röviden: nincs mit "mélyítenie" azon amit hall. Nem reagál. Márpedig a beszélgetéseknek tévé képernyőjén is a valóságot kell mutatnia. A televíziós beszélgetéseknek van még egy írásban nem használható eleme: a metakommunikáció. Mindaz, amit szavak nélküli is sokat mondhat a kérdező (vagy akár a kérdezett) véleményéről, lelkiállapotáról, sőt szellemi képességeiről (és még sok minden másról). A mindenkori néző biztos fogódzót kaphat egy-egy hallgatásból is, hogy megítélhesse a kérdezett és véleményt alkothasson róla-vagy akár a kérdezőjéről.