Találkozunk a Paradicsomban [antikvár]

Amikor találkozunk valakivel - legyen szó akár véletlen, akár egy régen várt találkozásról -, ami a legmélyebben megérint mindnyájunkat, az minden bizonnyal nem az alkalom vagy a helyzet, amely ezt a találkozást szüli, hanem a másik személy önmaga. Azok az apró, kiszámíthatatlan részletek, jelek, amelyekkel e találkozások újra és újra képesek meghatni bennünket. Aztán, ha évekkel később visszaidézzük e találkozásokat, ezek a futó, de sokatmondó pillanatok és rácsodálkozások rajzolják elénk az embert, a másikat, akivel egyszer megtaláltuk egymást. Arturo Marinak ezeket a találkozásokat nemcsak képekben, de szavai által is sikerült megörökítenie. Akár a krónikás, akár a résztvevő szerepét ölti magára elbeszélései során, mondatról mondatra tárja elénk azokat az életképeket, melyeken keresztül az olvasó is közvetlen szemtanúvá válhat. Arturónak megadatott, hogy II. János Pálhoz való közelsége révén emlékezete a fényképezőgép lencséjéhez hasonlóan fogadhassa magába a pápa személyes kisugárzásának legapróbb részleteit is. Annak az embernek a kisugárzását, aki halálával az egész világ számára megmutatta, hogy az ember - elesett. De példáját adta annak is, hogy ez az elesettség - ahogy azt Arturo tolmácsolásában is olvashatjuk - a legvégső Találkozáshoz vezet.