Üzenet délről [antikvár]

A fotóművészetben jó ideje, talán Edward Weston faktúrakísérletei óta, sokszor fölbukkan az a törekvés, hogy tárgyát mint szükséges rosszat csupán a fény bravúros tagolására használja, mely által egy csapásra képzömévésszé rukkolhat elő, aki azt a képépítés szolgálatába tudja állítani. Egy emberöltővel, harminchárom évvel ezelőtt a húszesztendős Nagy Zoltán is olyan pályakezdő fotográfusokkal vállalt közösséget, akik a fotóművészeiben a képzőművészettel - annak divatos, a tárgyiasságtól éppen a fotó által megszabadított 'irányzataival - óhajtottak rivalizálni. Kezdeti sikereikkel ugyan nem szoríthatták háttérbe a népszerű dokumentarista és anekdotikus fotográfiát - melyet egyébként az idősebb mesterek és a fiatalok közül is sokan tagadhatatlan művészi igényességgel műveltek -, mégis áttörtek ezen az arcvonalon. Végül ez lett egy egész generáció egyetlen ma is méltatott érdeme. De az ifjú titánok maroknyi csoportjához Nagy Zoltánt csak az áttörés vágya fűzte. Míg a többiek - mint a fiatalon elhunyt Lőrinczy György - a köznapok nyomasztó terhével filozofikus vagy éppen Zen-buddhista ábrándokba, a mikrovilág féltudományos vízióiba merültek, vagy- mint Koncz Csaba, aki hamarosan felhagyott a fotózással- drótokból, kampókból bűvöltek a tértelen fehér síkra alig-alig anyagi erővonalakat, s nem ritkán - sőt túl gyakran - égbe meredő sivár tűzfalakra vetítették tartózkodásuk jelképeit, addig Nagy Zoltán mást gondolt magában. Önmagát gondolta el képekben.