Hajnalig rózsám! [antikvár]

1914-ben Blaha Lujza, a dalos népszínművek koronázatlan királynője, a nemzet csalogánya elragadtatott előszót írt Sas Náci virágos-madaras fedelű kottás kiadványába. Hű szeretőként vallja meg, hogy mit is érez a magyar nóta iránt. Kodály már inkább nyilatkozni kénytelen hűvös-józan mértéktartással így: „Kétségtelen: ez az első tömeges megjelenése olyan közérthetően magyar népszerű zenének, amit még ma is mindenki annak érez. Fél évszázadon át ez volt az ország zenei köztudata." Azt már 1973 táján Sárosi Bálint írja Zenei anyanyelvünk című alapmunkájában, hogy „nem igaz a nem hivatalos, de meglehetősen közhasználatú tétel, hogy a nóta csak a dekadens magyar dzsentrit fejezi ki. Petőfi Sándortól kezdve Egressy Bénin és a múlt század haladó magyar értelmiségének nagy részén keresztül Ady Endréig és mai munkások, parasztok, értelmiségiek nagy tömegéig sokan szerették..." Ám a zenetudós népzenekutató, ha nem is fordult szembe saját állításával, manapság borúlátó. A Népszabadság 2001. augusztus 4-i számában, a Magyarnóta napján szomorúan jelentette ki Trencsényi Zoltánnak, hogy e műfaj elhalt, mert „lejáratták, divatot csináltak belőle, elsilányították..." Súlyos vádak, hitehagyott szavak, noha inkább a keserűség szól belőlük, mert az igazán értékes, tiszta szövegű, ízlésű népiesség nem veszhet el, legföljebb a gyatra szerzemények hullanak át az idő rostáján. Ne feledjük! Ugyancsak Sárosi közlése, hogy 1940 körül szakértői becslések 25-30 ezer nótát tartottak nyilván, s ez a mennyiség majd' tízszeresére duzzadt. (A nemjóját!) Csakhogy e válogatásnak a gyöngyszemezgetés volt a célja, s ha került is a több mint félezer közé néhány túl orgonás, akácos, vadgalambos, epekedő műalkotás, az szándékkal történt. Íme, születtek páváskodóan cifra versezetek is, lássunk hát belőlük néhányat, de még a dekoratív giccs határán innen!