Faluról-falura, házról-házra... [antikvár]

Jászsági subák Jászkiséri utca során ámbitusos házat rajzolok. Hófehér oszlopait kékfürtös szőlőindák gyűrűzik körül s még a gádor tetejére is felmerészkednek. Nyárközépi tüzes színek el-elhalványulnak és ködösre válnak, mert hát fel-felszivárgó könnyeken át nézem azt a nádfödeles házat. Néhai nagyapóé volt. Leveles kiskapuja cifrafaragású bálványához be sokszor odasimultam én, az álmodozó unoka, hogy kéklő messzeségekbe szólítgató epekedéssel bámészkodjam a közeli állomás jegenyéi közül tovaszáguldó vonatok után. Ó, ha tudtam volna akkor, hogy a kívánság egyszer majd teljesül és visz, visz a vonat sorompókon, határokon át!... Ezeréves hazából sohasem-látottba: nagyapó hajlékától turáni ős-ükapák földjére, mint rab-csatárt. Legelőször szavalgatott mézes rímek gyöngyöznek a lelkemre: Itt születtem én ezen a tájon, Az alföldi szép nagy rónaságon. Ez a város születésem helye, Mintha dajkám dalával von tele... Ugy mentem el innen, mint kis gyermek És mint meglett ember, úgy jöttem meg. Gyermek vagyok, gyermek lettem újra... Olyan, mint az a csöpp, hátulgombolós nadrágú, akinek a gerlekacagása hirtelen a fülembe csilingel. Öreg embert nógat, vonszol hozzám, hogy megnézzék, mi-csudát csinálok? Odatopognak: - Adjon Isten, öcsémuram! Mi járatban van errefelé, a mi kis falunkban? Mert úgy nézem, hogy nem idevalósi? Szíven szúr e szó, dehát mit tudhatna rólam, ami kor nem hallotta az imént mint sírdogált befelépergő rímekben a lelkem...