Határesetek [antikvár]

FÁBIÁN LÁSZLÓ A határsértések művészete A HETVEN ÉVES POLGÁR CSABÁNAK Sajátos létformát választott önmaga számára o modern művészet - számítsuk bár eredetét a 1 9. század utolsó harmadától. Valamiféle viviszekciónak vetette alá magát, ráadásul ezt a vivi-szekciót általában saját maga végzi. Az élveboncolás veszélyes dolog, nem igazan meglepő, ha alanya olykor belehal a műveletbe. Nincs másként korunk művészetében sem: egyes irányzatok nemigen élik túl boncolgatásukat, annál inkább sem, mivel már jócskán fáradtok, amikor arra sor kerül. Különös módon ezúttal a diagnosztika (és következménye) egyúttal terápia: egyelőre a művészet porfaiból megelevenedett főnixként rendre föltámad, erőre kap, hosszabb-rövidebb ideig az újabb testben is jól bírja szuflával, hogy aztán a jelenség ismétlődjék. Természetesen minden új jelentkezési formája újabb és újabb kánont alkot (sőt, a kánon alkotást kiterjeszthetem - ha tetszik-a súlyosabb művekre, a markánsabb alkotókra), ezek a kánonok pedig különleges fagociták: nemcsak a régieket, önmagukat is minduntalan fölfalják. Biológiai metaforaként írtam le a folyamatot; szerves életként fogom föl a művészet létét, rendszeres megújulásához nemcsak új formákra, új eszmékre, de új anyagokra is szüksége van. Vagy pontosabban: a lehetséges használható anyagokat (sőt, a virtualitást szintén) föl kell szabadítania a reszort-kánonok akadémikus dogmái alól, mindenek előtt föl kell adni a „grand art" nagyképű és életidegen elhatárolódását a hamisan „kisebbnek" ítélt (például alkalmazott, például ipari, például népi stb.) változatoktól, szabad átjárást kell teremteni közöttük. Úgy tetszik, ezt a munkát - lényegét - tekintve - a klasszikus avantgárd elvégezte. Mi több, elvitte a szélső helyzetig: a Dada művészetellenes forradalmáig. A válságig, ha úgy jobban tetszik. De még a levert forradalmakból is, még a válságokból is kiformálódik o megújulás lehetősége, kinőhetett a Dadából - teszem azt - a pop art, az arte povera, netán az újrealizmus, fölsorolni is nehéz. Marcel Duchamp kánonjai a tagadásba becsomagolták az új igeneket. Pontosan fogalmaz Keserű Katalin, amikor így összegez: o művészetnek ez a belső folytonos revitalizádója, önreflektivitása és konon/zóc/ó/o európai típusú, a klasszikus művészi emlékezésen nyugszik, s hogy Közép-Európában ilyen hangsúllyal van jelen a kortárs művészetben, köszönhető a megszakításokkal élő művészet vissza-visszatérő identifikációs igényének is. Érdemes nyomatékosítani ezt az identifikációs igényt, ez a biztosítéka, hogy a művészet őrizze kulturális státusát: a szellem jellegzetes kalandját - a hegel-i értelemben. Ha nem tűnt volna ki, a modern művészet lankadatlan kísérletező kedvéről, gondolati (naná, hogy formai csakúgy!) frissüléséről elmélkedtem, arról, miként bír kortársunk maradni valóságos jelentésességével. Ernst Cassirer figyelmeztet: az eszme megtestesülése nem függ a materiális médiumtól, a hangtól, a bronztól vagy márványtól, hanem csak az érzéki formáktól - a színek, vonalak, alakok és testek rendjétől. Cassirer - természetesen - úgy érti: az anyagban az esztétikailag kibontott gondolat kap hangsúlyt, az, amitől az műalkotássá válik. Azt azonban a mi korunkban