Régi magyar ékszerek [antikvár]

"Hiúságok hiúsága és minden csak hiúság", mondja az Írás. És tényleg, amióta ember van, azóta díszíti is magát ékszerrel, ezzel a - legalább látszólag - tisztára a földi hívságokat szolgáló dísszel. Az ékszer, kultúrtörténeti szempontból, az emberiség leghívebb kísérője és legbiztosabb értékmérője. Vannak ruhátlanul járó népek, de olyanok, amelyek az ékszert nem ismernék, nincsenek. Értékmérő voltára igen jellemző, hogy az ősember és a mai primitív népek embere is kagylót, agyaggyöngyöt, üvegdarabkákat aggat magára, míg a művelt ember az ékszerművesség remekeivel díszíti magát már több évezred óta. De az ékszernek ez az értékmérő tulajdonsága még értékesebb eredményhez vezet egyazon nép történetén belül. Azt látjuk ugyanis, hogy a kulturális mélypontokon az ékszer háttérbe szorul a szükségleti és önvédelmi eszközök mögött, míg virágkora a kulturális tetőpont elérésével esik egybe. Ékszer mindaz a kisméretű, rendesen ötvösművű dísztárgy, amelyet az ember a testén, vagy ruháján visel. Tágabb értelemben azonban ékszernek nevezzük a személyes használatra szolgáló hasonló tárgyakat is. (Zsebóra, illatszeres palack, játékkocka-szelence, sőt a finom kidolgozású ú. n. díszfegyver és más ilyen tárgyak.) Az ékszer tehát a ruházatot kiegészítő és a fényűzési igényeket kielégítő, kisebbméretű dísztárgy.