A hangszerek mi vagyunk [antikvár]

ELŐSZÓ Két esetre emlékszem gyerekkoromból, amikor szinte pörölycsapásként zúzták be szűkös és meglehetősen zárt keresztény elmém betonfalait, hogy aztán vakító, nappali világossággal árasszák el a benti szürkeséget. Egyszer, amikor Amerikában élő, nagyon komoly, nagyon keresztény, nagyon okos fizikus nagybátyám egy többórás, sokszereplős, lázas biblialapozgatós, a teremtést boncolgató beszélgetés után képes volt nyújtózni egy nagyot és megkérdezni a jelen lévő atyafiakat, hogy mit gondolnak az új Michael Jackson-lemezről. Emlékszem, ahogyan megfagyott a levegő a szobában, és én életemben először eljátszottam a gondolattal, hogy talán egy keresztény ember is értékelheti, sőt élvezheti a körülöttünk levő világot. Értik, a világot ahová ugye, mi rendes hívők, ki sem tesszük a lábunkat. A második alkalom az volt, amikor a nagyszobánkban, egy kihelyezett gyülekezeti i^úsági órán Bolykiék először énekelték el a Shut the door-t, az egyik korai spirituáléfeldolgozásukat, mi meg fél perc múlva vinnyogva, röhögve fetrengtünk a padlószőnyegen. „Az igazság szabaddá tesz titeket" - mondja az ige, és azt hiszem, én ott egy kicsit szabadabb lettem, mert egy szeletkével többet értettem meg Isten igazságából, a kegyelméből fakadó örömből. Ezt hirdették aznap Bolykiék a dalukkal, a csettintge-téssel, a tüp-tüp-sup-suppal, az egész előadásmódjukkal, akkor és ott talán még csak félig tudatosan.