A magyarság diszitő-ösztöne [antikvár]

E könyv szerzőjének a nevét eddig csak kiállításokon láttuk. A húsz-harmincas évek magyar művészeti élete ama jellegzetes ágának egyik elismert képviselője, amely nemcsak ösztönösen, hanem tudatosan is a magyar nép, a magyar fajta közösségi lelkivilágának a kifejezésére, tehát a sajátosan magyar építő-, szobrász-, festő- és általában díszítőművészet korszerű stílusának a megteremtésére törekszik. Fáy Aladár azonban ama kevesek közé tartozik, akik már régen túljutottak a Lechner Ödön-féle sajátosan magyar formavilág elvén. Tisztában van azzal, hogy az egyes népművészeti motívumoknak a képzőművészetben való felhasználása még nem eredményez magyar stílust, s hogy az ilyen módon keletkezett művek legjobb esetben is csak magyarosak, leggyakrabban pedig éppenséggel magyarkodók. Az ő és kevés világosan látó művész-társának eszményképe elsősorban a Bartók Béla és Kodály Zoltán által elért eredmények. Nagy kérdés azonban, hogy ez az eszménykép egyáltalán elérhető-e a képzőművészet területein? Az eddigi eredmények a kérdésre válaszolható igen-t nagyon is kétségessé tették. Ma már tisztában vagyunk azonban azzal, hogy az eddigi törekvések hibája nem a szándékban, hanem a kísérletezés módjában, a rosszul megválasztott útban keresendő. Bartók és Kodály zenéje sem egyes népdal-motivumoknak az átvételével, hanem a magyar népi zene egészében megnyilatkozó s az általuk felismert alaptörvényszerűségnek, az ősi magyar pentatonikának az alkalmazásával vált mélyen és megdönthetetlenül magyarrá, s egyben egyetemessé. De van-e ilyen ősi törvényszerűség a magyar nép művészetében? Fáy Aladár könyve erre a nehéz, de nagyon fontos kérdésre ad feleletet.