A művészet kis tükre [antikvár]

Az ember kézművességét a szükség hozta létre. A műveltség legősibb állapota óta az ember maga gondoskodott eszközeiről, fegyvereiről, ruházatáról, az időjárás viszontagságai és a vadállatok támadásai ellen védő menhelyekről. A szükség tette kézművessé, hogy később, ízlése révén, művésszé fejlődjön. A műalkotást belső lényege élesen megkülönbözteti az emberi tevékenység mindazon egyéb termékeitől, amelyeket az élet mindennapi szükségletei hoztak létre. Vegyünk például szemügyre egy palotát, egy szobrot, vagy festményt. Ha a palota nem más, csupán nagyméretű ház, biztos védelmet akkor is nyújthat: ebben az esetben a művészi jelleg csatlakozik tehát a hasznosság követelményeihez. Ha egy szobrot, vagy egy festményt szemlélünk: a hasznossági szempont már alig észrevehető: itt tehát a művészi jelleg az uralkodó. A műalkotásnak ez a sajátságos jellemvonása, amely hol járulékos, hol egymagában uralkodó, szintén az emberi tevékenység eredménye, olyan sajátosan szabad és érdekmentes tevékenységé, amelynek nem közvetlen szükséglet kielégítése a célja, hanem érzés, hangulat keltése: az, hogy csodálatot, elragadtatást, örömöt, vagy kívánságot keltsen, néha félelem árán is. Bármely formájában nyilvánul is meg számunkra a művészet, mindenkor a játék és fényűzés kettős képét mutatja. Mivel a művészet mindig másban, a szemlélőben, igyekszik bizonyos érzést felkelteni, mindenekelőtt és legfőképen társadalmi jelenség. Az ember saját használatára készít ugyan eszközöket, de ezeket csak azért díszíti és csinosítja, hogy vele társai tetszését, esetleg elismerését kivívja.