A művészetek őskora [antikvár]

Az ókornak hozzánk legközelebb álló klasszikus görög-római művészete, illetőleg annak hatása, nem szakadt meg a középkorban. A reneszánsz idején újjászületett művészet pedig teljes tudatossággal merített belőle és megteremtette a művészettörténet tudományát is. A tőlünk már távolabb fekvő ókori keleti kultúrák azonban másfélezer évig feledésbe merültek, s csak a XVIII. század végén, a XIX. század első felében meginduló ásatások hozták felszínre azokat ismét. Új világ tárult fel például Egyiptom és Mezopotámia művészeti, irodalmi kincseinek megismerésével. Az addigi elképzeléseket messze felülmúló, a klasszikus kort évezredekkel megelőző idők bontakoztak ki. De ahogy mind mélyebbre ért a kutatók ásója, egyre messzebbre mutatott a távolban a művészet kezdete is. Nem is az ókori keleti kultúrák emlékanyagának feltárása, hanem csak a múlt század végén elkezdett és a mostani század elejétől kezdve megszakítatlanul ma is folyó ásatások, elsősorban a barlangi leletek tanúságtétele alapján ismertük meg egyre jobban az őstársadalom emberének életét. S azzal együtt megismertük - az őskor magas művészetét oly soká tagadó szakkörök véleménye ellenére -, a jóformán egyszerre, a maga tökéletességében kibontakozó művészet kezdetét. A művészeti fejlődés eme kezdeti időszakára kíván e rövid művészettörténeti összefoglalás világosságot deríteni, ezért nem lehet célja a geológiai és archeológiai tényezők részletezése. Elöljáróban is csak a legszükségesebb fogalmakat ismerteti, amelyek az ember fejlődésével a művészet kialakulásához vezettek. A Föld ezermillió éves történetében a jelenkor előtti utolsó geológiai kor, a pleisztocén idején (valószínűleg a Föld tengelyének a maitól némileg eltérő helyzete, illetve a Földet emiatt kisebb szögben érő napsugárzás következtében) a sarki terület nagyobb volt, és a jéghatár sokkal délebbre húzódott, mint ma. (Körülbelül egymillió éve.) A geológia tudománya négy nagyobb jégkorszakot különböztet meg. Az utolsó előtt, (kb. félmillió éve annak) jelent meg az ember, pontosabban az előember, tudományos nevén a pithecanthropus. Csontmaradványait megtalálták Jáva szigetén, de ugyanígy Peking mellett (Sinanthropus), Kelet-Afrikában (Africanthropus) és Európában 1907-ben Heidelberg mellett, utóbbi esetben csupán a földből 24 méter mélyen előkerült állkapocscsontot. Egyenesen járó, kő- vagy faeszközt használó s a pekingi előember esetében már a tüzet is ismerő emberrel állunk szemben. A munka, a munkaeszközök tudatos használata megkülönböztette az állattól. Hatalmasan fejlődött az agyveleje. A gorilla 450-500cm3 agyvelejével szemben a jávai pithecanthropusé 800-900, a pekingi előemberé már 1000-1200 cm3 nagyságú. A neandervölgyi ember pedig 1300-1500 cm3 agyvelejével a mai ember közvetlen elődjének tekinthető. Az ember kapaszkodó kezéből ekkor már eszközformáló kéz lett.