A posztimpresszionizmus [antikvár]

Posztimpresszionizmusnak hívják, mint neve is mutatja, az impresszionizmus utáni stíluskorszakot, amely nem annyira annak időrendbeli követője, mint inkább ellenlábasa. Műfajban, térben és időben erősen leszűkült fejezete a művészettörténetnek. Műfajban azért, mert két fontos csoport hiányzik belőle: nincs posztimpresszionista építészet, de iparművészet se. Geográfiai térben még korlátozottabb: a jelentékeny mesterek franciák, elvétve akad mellettük egy-egy holland, német vagy belga művész. Különös, hogy legtöbbjüknek még módja sem volt a technikai ismeretek alapos elsajátítására, keveset és rendszertelenül jártak festőiskolákba. Ha hozzátesszük, hogy e periódus élettartama optimisztikus szemlélet szerint is bőven belefér fél évszázadnyi időbe, el kell gondolkozni, sőt csodálkozni azon a szörnyű feszítő erőn, amelyet e kicsiny mag kifejtett, sudárba szökkenve, mindent beárnyékolva. Óriási léptékben, az egyetemes művészettörténet keretei közt is rendkívüli figyelmet érdemel. Nem vitás, hogy a XX. század művészete közvetlenül belőle származik, az is, amely a tárgyias képzelet alapján áll, de az is, amely az absztrakt kísérletek karjai közé vetette magát. Élesen szembeszállt az impresszionizmussal, de - talán anélkül hogy tudta volna - annak értékeit átmentette, megtartotta, a jövendő kapujába vezette. Egyszerre vágyott a múzeumi hűvös művészetre és arra, hogy forrón aktuálissá váljék. Nem iskola közkeletű értelemben, annál sokkal lazábbnak látszó és mégis könyörtelenül egymáshoz pántolt csoport. Egy tucatnyi festő és szobrász, ki részben nem ismerte s ha ismerte, lenézte, majdnem megvetette egymást, szánalmasan magára hagyva nekilendült, s a XIX. század legjobban védett művészeti erősségét, az impresszionizmust, könnyen, nagyobb küzdelem nélkül elfoglalta. Már ez a bámulatra méltó tett is megérdemli, hogy végrehajtóit egyenként szemügyre vegyük, mielőtt a győzelmet méltanók s levonnánk az abból fakadó tanulságokat.