Alkotótáborok, művésztelepek 1981. [antikvár]

Részlet a műből: BEVEZETŐ A Népművelési Intézet Képzőművészeti Osztálya nem először készít ilyen összegezést a nyári alkotótáborokról. Ehhez hasonló kiadvány 1980-ban jelent meg, s az 1979-es munkát értékelte, amely a fő hangsúlyt a korábban (197g_79.) meghirdetett tér-programra helyezte, előre vetítve az 1980-81-es „Forma és funkció a képzőművészetben" című munkaprogramot. Egy terv megvalósulása alapvetően függ a kivitelezők tevékenységétől, jelen esetben a művésztelepeken, alkotótáborokban folyó munkától. Az 1981-es év alkotótáborai igen változó képet mutattak szakmai és anyagi lehetőségeiket tekintve egyaránt. Nézzünk meg néhány olyan problémakört, amely általános megfontolásokra adhat lehetőséget. Egyik fő hangsúly a résztvevőkön van. Kik, hogyan, miért kerülnek egy közösségbe vagy alkalmi csoportosulásba? A táborokba igen nagy számban olyan alkotók mennek, akik már évek óta ismerik egymást, egymás munkáit, s igen sokszor ugyanazon alkotótelep vendégei valtak. Természetesen emellett jelentős számban vannak jelen új alkotók, érdeklődők is. Foglalkozásukat tekintve az esztergályostól az orvosig, a tanártól az asszisztensig igen széles skálán mozog a résztvevők köre. Nemcsak foglalkozás szerint heterogén egy-egy tábor, hanem korban is, a gimnazistáktól a nyugdíjasig. Mindezek mellett az előképzettség is igen eltérő. Ezek a feltételek szerencsés vezetés mellett hathatnak igen pozitívan, de sajnos igen negatív tapasztalatok is adódnak. Az egyszerű szemléleti alapok, munkamódszerek, befogadói attitűdök, mind-mind igen nehéz helyzet elé állítják egy-egy tábor szakmai vezetését. A kérdés nem olyan egyszerű, hogy első látásra megoldható lenne, hiszen egy-egy közösség — szabadjon annak tekinteni egy tábort - nemcsak szakmai feladatokat lát el, hanem igen fontos közművelődési tevékenységet is folytat. Ebből következően nem mondhat le emberekről azzal a felkiáltással, hogy „ha nem tetszik neki, amit mi csinálunk, úgyis lemorzsolódik". Az amatőr művészet búvúpatak, s ha nem veszünk róla tudomást, akkor is létezik. Nagyon sokan tekintik az önmegvalósítás, az alkotás egyik alapformájának. Ez egyben kultúrpolitikai kérdés, nem véletlenül áldoz az állam igen jelentős pénzösszegeket ilyen táborok támogatására. Mindezek ismeretében különös hangsúlyt kap az alkotótáborok tervezése, koncepciójuk kialakítása, programja, hosszú és rövid távon egyaránt. Sok esetben azonban szükséges volna az alapelvek előzetes tisztázása, pontosabbá tétele. Sajnos a táborok programjában sokszor összekeveredik a művészképzés, a művészkedés, az előkészítés, a közművelődés, a szemléletadás stb. szempontja. Természetesen az tágabb probléma, mintsemhogy egy tábornak kelljen megoldania, de a megoldás szükségessége vitathatatlan. Fontosságát és elodázhatatlanságát az Országos Amatőr Képzőművészeti Kiállítás vitája, az Amatőr Képzőművészeti Tanács állandóan napirenden lévő, meg-megújuló szemléleti gondjai is igazolják. Felvetődik a kérdés, vajon melyik út a járható, melyik lenne kívánatos, és hogyan oldható meg mindez. Egészséges tendencia indult meg 1978-ban a tér-program kiadásával. Szükségszerű egy olyan hosszútávú terv kidolgozása, amely elég általános ahhoz, hogy minden alkotó, minden tábor megtalálja benne a maga feladatát, s elég konkrét is ahhoz, hogy hosszabb, de belátható időn belül, az alkotó meghatározott utat járhasson be segítségével a képzőművészet területén. Mindez nem új. Már az 1980-as kiadványban is mint égető szükségszerűség fogalmazódott meg. Természetesen ez a fajta munkamódszer rendszeres képzést, továbbképzést tételez fel, sőt bizonyos profilirozást is. Ezért igen fontos a nyári művésztelepek rendezésének átgondolt fejlesztése. Nem lenne szabad egy-két éveket kihagyni és túlságosan nagy időperiódusokban tábort rendezni. Sőt mint bevált gyakorlatot, erősíteni kellene az évközben is működő stúdiók, műhelyek, konzultációk, korrektúrák rendszerét. Szerencsére egyre több jó példa adódik erre. Megfontolandó a központilag támogatott táborok profilirozása is. Teljesen természetes, hogy egyes telepek saját programot dolgoznak ki, amely legtöbb esetben a szakvezetőtől függ. Itt azonban nemcsak a technikai lehetőségekre gondolunk, pl.: zománc, szita, kerámia, fafaragó stb., hanem a különböző szemléleti megközelítésekre is. Hogy két igen eltérő példát hozzunk fel, pl.: Gönc és Gyula. Természetesen ez a sokágú munka feltételezne egy minden évben megjelenő tájékoztatót, amelyből mindenki értesülhetne a számára legmkábbmegfelelő programról. Ehhez viszont minden alkotó tábornak rendelkeznie kellene egy legalább olyan alapos, hosszútávú munka és fejlesztési tervvel, mint például Tuzsér. Mindezek lehetővé tennének bizonyos fajta választási lehetőségeket és új tendenciák, új szemlélet elterjedését szélesebb körben. Ezek a táborok már megengedhetnék maguknak a pályázat útján való jelentkezést, úgy ahogyan az 1980-as kiadvány hangsúlyozta is. Igen fontos megemlíteni az ugyan még ritka, de már létező külföldi kapcsolatokat is, mint a továbbfejlődés egyik lehetőségét (Berettyóújfalu). 5