Az impresszionizmus enciklopédiája [antikvár]

Bevezetés A festészetnek az a forradalmian újszerű irányzata, amely Franciaországban alakult ki a XIX. század második felében, majd a század végén és a XX. század első negyedében más országokban is elterjedt, az impresszionizmus nevet viseli. A festészetnek olyan rendszere ez, amely az érzékelés által közvetített benyomást jeleníti meg tisztán és egyszerűen. Az impresszionista művész „azt tűzi ki céljául, hogy a tárgyakat saját személyes benyomásai szerint mutassa be, anélkül, hogy törődne az általánosan elfogadott szabályokkal". A szabadban fest, ecsetkezelése darabos, nyers és szaggatott, kizárólag a prizma tiszta színeivel dolgozik, a fényintenzitást, a reflexeket és az életet a maguk pillanatnyi állapotában kívánja visszaadni. Az impresszionisták újítók, de persze voltak régebbi és közvetlen előfutáraik is. Ezek közé tartoznak például a velencei reneszánsz festők, akik az eleven valóság, a lüktető élet kifejezésére törekedtek, élénk színeket és egymást kiegészítő árnyalatokat alkalmaztak. Néhány spanyol festő, többek között El Greco, Velázquez vagy Goya még inkább az új irányzat előhírnökeinek tekinthetők; művészetük valóban mélyen befolyásolja majd Manet vagy Renoir festészetét. E távoli korszak „spanyol impresszionizmusát" elemezve Camon Aznar megjegyzi: „ezt az irányzatot instantizmusmk (pillanatnyiságnak) is nevezhetjük. Olyan festési modor ez, amelyet a fénylő és dinamikus mozzanatok megragadása, valamint az ecsetvonások szaggatottsága, azaz a vásznon üresen hagyott részek jellemeznek. Voltaképpen tehát nem plein-air festészetről van szó, hiszen ez a spanyol impresszionizmus nem is az alapszínekkel dolgozik, és hűségesen él a fekete szíimel." Már Velázquez egyik kortársa, Quevedo, az író pontosan jellemezte az alábbi tömör mondattal ezt a festői technikát: „ néhány elszórt ecsetvonás jelenti nála az igazságot". A történész Ortega y Gasset már azt az állítást is megkockáztatja, hogy „ahogyan Descartes a gondolkodást a racionalitásra korlátozza, ugyanúgy korlátozza Velázquez a festészetet a vizualitásra". Végül pedig Lafuente Ferrari nemrég azt írta: „Ha Velázquezt impresszionistának nevezhetjük, akkor ez annyit jelent, hogy sikerült úgy ábrázolnia a dolgokat, ahogyan megjelentek: színes síkok formátlan összességének; első festményeinek durván vagy finoman körvonalazott alakzatai olyan látomásokká növekedtek, amelyeknek fantomszerűségét semmivel sem csökkenti az a tény, hogy számunkra valóságosak vagy jelenvalók." Ugyanebben a korszakban Flandriában Rubens színes, áttetsző és komplementer árnyékokat alkalmaz; nála a fény, jegyzi meg Delacroix, friss és finom fokozatokból áll össze. Az árnyékok ezzel szemben igen meleg árnyalatokat tartalmaznak, amelyek rendszerint a reflex lényegéhez hozzátartoznak, s elősegítik a clair-obscure hatását. Rubens különösen a fekete szín használatát kerüli; kedvelt elvük ez az impresszionistáknak is. Végül pedig a holland Frans Hals szaggatott ecsetkezelésével és a mélyfeketékkel szembeállított élénk színeivel nem is csekély mértékben hatott Edouard Manet-ra. Anglia is döntő szerepet játszott abban, hogy a festészet fejlődése az impresszionizmus felé haladt. Igen fontos tény: Claude Monet, Sisley és Pissarro az 1870-es háború alatt Londonban tartózkodott, hogy tanulmányozzák a tájképfestészet nagy mestereit, Constable-t, Boningtont, Turnert. „Turner és Constable akvarelljei és festményei, Old Crome vásznai hatással voltak ránk" - jegyzi